Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Schumann, Jutta: Die andere Sonne. Kaiserbild und Medienstrategien im Zeitalter Leopolds I. (Ism.: Kovács Zsolt) VI/1604

TÖRTÉNETI IRODALOM 1607 érthető tetten. A két uralkodó beállításában megnyilvánuló „fekete-fehér" séma az 1670-es évektől egyre inkább jellemzővé vált. Az európai színpadon úgy tűntek fel, mint két szembenálló ellenség. Amíg XIV Lajos háborús és agresszív uralkodóként részben tisztességtelen eszközökkel az univerzális monarchia elnyeréséért küzdött, I. Lipót ezzel szemben úgy van beállítva, mint szelíd, jámbor és barátságos uralkodó, aki csak akkor ragad fegyvert, ha védelmi célokból ez feltétlenül szükséges. Egy életrajzírója, Johann Burkhardt Mencke 1707-ben a következőket írja róla: „Nem könnyű még egy olyan uralkodót találni, aki annyira undorodna a háborútól, és aki olyan sok háborúba bonyolódott volna, mint I. Lipót. Lipót, bár nem nagy katonai stratéga, de legalább tábornokait jó érzékkel választotta ki." Valóban igaz, hogy Lipót uralkodása alatt a csatamezőktől igyekezett távol tartani magát, és hadvezéreit legtöbbször csak csapatszemlék alkalmából látta. Mialatt más fejedelmek csak az alkalomra vártak, hogy bátorságukat és rátermettségüket csatákban bizonyíthassák, ezáltal tekintélyüket növeljék, a császárnak uralkodása első két évtizedében visszafogottságot kellett tanúsítania, mivel nem volt férfi utóda, és az életét emiatt nem tehette kockára. Emiatt hiányzott a császárképnél az a fontos elem, amely más uralkodót kiemelkedő képességgel ruházott fel. Sokkal inkább hangsúlyozták kegyességét, jóságát, az ún. „pietast", a békeszerető császár képe került tehát előtérbe, aki csak védelmi okokból ragad fegyvert, vagy a törökök ellen, de akkor is kiváló hadvezéreire bízza ezt a feladatot. A könyv negyedik fő része a napi publicisztikán kívüli egyéb imázsépítő módszereket tárgyalja. Ide tartoznak az udvari ünnepségek, művészet, építészet, színház, prédikációk. Ez a fő rész is nagyon tagolt, számos alfejezetre oszlik. Kevesebb alfejezettel sokkal áttekinthetőbb lett volna az egész könyv, az olvasó sokszor nem is tudja, melyik résznél jár, többször előfordulnak ismétlődések. Tartalmilag azonban nagyon érdekes témákat taglal a szerző ebben a fejezetben is. A könyvet nagyon bőséges és rendkívül alapos függelék zárja le. Jutta Schumann felsorolja az általa használt archívumokat és gyűjteményeket, majd a nyomtatott forrásokat. A röpiratokat és az illusztrált egylapos nyomtatványokat évszám szerint csoportosítja 1655 és 1705 között. Az adott esztendőn belül pedig ABC szerinti elrendezést alkalmaz. A felsorolásból is kiviláglik, hogy a röpirat összefoglaló név milyen sokszínű műfaj-együttest takar. Találhatunk itt államszerződéseket, békepontokat, diplomáciai megbízásokat, értekezéseket békéről és háborúról, barátok egymás közötti levelezéseit különböző közéleti témákban, memoriálékat, episztolákat, téziseket, tudósításokat, leírásokat, másolatokat stb. Az illusztrált egylapos nyomtatványok esetében is ugyanezt a módszert alkalmazza. Ezután az általa felhasznált történeti művek jegyzékét találhatjuk meg. A nyomtatott források között megemlít színházi darabokat, színpadi jeleneteket és egyéb forrásokat (prédikációk, próféciák, parasztdalok, szerencsekívánságok, elbeszélések, elképzelések, tervezetek) is. A felhasznált újságokat is tételesen felsorolja, megadva rövidítéseiket is. A szakirodalom jegyzéke is több oldalt ölel fel. Az ábraanyag is igen bőséges, 47 ábrából áll, ezek legnagyobb része illusztrált egylapos nyomtatvány és érme. Ezek főleg Lipótot ábrázolják különféle helyzetekben, császári sassal, választófejedelmekkel, hadvezéri pózban vagy éppen fiával. De az ábrák között találhatunk kalendáriumot, koronázási képeket, színházi és opera jeleneteket, szimbolikus ábrázolásokat vagy éppen összefoglalót a magyarországi mágnások felkeléséről. Jutta Schumann könyve nagyon alapos, szisztematikus munka, amely mindenképpen hiánypótló, hiszen ebben a tárgyban ennyire részletes, rendszerezett mű még nem született. Kissé szokatlan a történetírásban a mai sajtóra, társadalomra, politikára jellemző „modern" fogalmak használata (például imázs, uralkodókép, propaganda, nyilvánosság, többszörös imázsápolás, multimediális stb.), de mivel az utóbbi években egyre inkább divatossá váló kutatási irányzatról van szó, ebben napjainkban már semmi kivetnivalót nem lehet találni. A szerzőnő könyvére érdekes kettőség jellemző. Egyfelől nagyon jól rendszerezett és alapos, másfelől túlságosan aprólékos, széttöredezett és olykor nehezen követhető. Pozitívumnak tartom, hogy bizonyos alapvető fogalmakat megmagyaráz, de ezek a sajtótörténeti fogalmak esetében túlságosan hosszadalmasak, sokszor követhetetlenek. A műfajok magyarázata már sokkal érthetőbb, itt viszont aránybeli eltolódások érzékelhetőek. Miként már utaltunk rá, érthetetlen, miért hanyagolja el szinte teljesen a röplapokat, miért szentel viszonylag szűk teret az újságoknak, noha mindkettő a 17. század meghatározó műfajai közé tartozott. Úgy vélem, könyve megírásakor alapvetően a röpiratokra támaszkodott. Nagyon jó érzékkel választotta ki Lipót császár uralkodásának fő eseményeit. Ezek a részek a könyv legjobban felépített fejezetei. Mindenképpen pozitív, hogy rövid történeti, bevezető ismertetést ad az adott eseményről, majd ezután részletesen megvizsgálja, hogy ezek hogyan jelentek meg a korszakra jellemző médiában. A munka egyik nagy hátrányának tartható ugyanakkor a rengeteg alfejezetre való tagolás (bár ez német disszertációk esetében szinte már szokás),