Századok – 2007

KÖZLEMÉNYEK - Herger Csabáné: A summum jus patronatus a 19. századi Magyarországon VI/1515

A SUMMUM JUS PATRONATUS A 19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON 1531 tani."80

Viale nuncius Schwarzenberg kormányfőnél tiltakozott az ellen, hogy polgári hatóságok egyházi tisztségtől fosszanak meg bizonyos személyeket. Kérése, mely végül meghallgatásra talált, lényegében az volt, hogy az eljárás lebonyolítása során a kánoni jog szigorú figyelembe vételével járjanak el. Az új kinevezési eljárásokban 1850-ben két változás következett be. Egyrészt a kivételes hadiállapot megszüntetése miatt a javaslatokat nem a belügyminiszter, hanem a kultuszminiszter, Thun gróf terjesztette elő, másrészt az ausztriai szokásnak megfelelően az ajánlás előtt a metropolita és a suffraganeus püspökök véleményét kérték, majd az általuk megjelöltek közül választotta ki a javasolt személyt Thun, mégpedig a minisztertanács hozzájárulásával. Az oktrojált márciusi alkotmány 2. szakasza az egyházi és iskolai alapokra vonatkozó addigi törvényeket és rendeleteket érintetlenül hagyta, de a törvényesen elismert egyházaknak lehetőséget adott arra, hogy ügyeiket szabadon és önállóan intézzék. Lényegében ezzel a jozefinista egyházpolitika felszámolására vállalkozott az elhivatottságtól fűtött, uralkodói hatalmát Isten kegyelméből származtató I. Ferenc József. A Róma és Bécs közötti tartós béke, gyümölcsöző együttműködés legalapvetőbb feltételét a magas egyházi körök ennek az „átkos" hagyatnak a likvidálásában látták, melyhez az ifjú uralkodó megfelelő partnernek ígérkezett. Bár a bécsi apostoli nuncius (Viale) róla mint „erős jellemű, igaz ságszeretetre törekvő" személyiségről írt, anyját, Zsófia főhercegnőt úgy említette, mint aki „mindent megtesz annak érdekében, hogy miként a múltban megkövetelte, úgy továbbra is a legvallásosabb szellem hassa át az uralkodót." Viale szükségesnek tartotta, hogy állandó személyes kapcsolatuk révén mérsékelje a Ferenc József katonai ambícióit tápláló, „erkölcsösség szempontjából" a magas tisztséghez nem méltó főhadsegédnek, Grünne grófnak és helyettesének a hatását. A nuncius kezdeményezésére IX. Pius később több ízben emlékeztette a császárt egyháza iránti kötelességeire, a Libényi-merényletet követően (1853. febr. 24.), majd felépülése alkalmából (1853. márc. 7.)81 Az állam és az egyházak közötti viszony újraszabályozása tehát a márciusi alkotmány értelmében szükségesnek mutatkozott. Az 1849. április 4-én tartott osztrák minisztertanácsi ülésen döntés született „az alapjogokkal felruházott tartományok" osztrák püspökeinek és a kormányzatnak a közös konzíliumáról,82

amelyre április 30. és június 17. között Bécsben a salzburgi érsek, Schwarzenberg herceg elnökletével került sor. Az április 26-ai minisztertanácson dr. Bach igazságügyi miniszter — a belügyminiszter képviseletében — tett előterjesztést a közös tanácskozás tisztán egyházi, világi és vegyes természetű tárgyalási pontjairól. Döntés született arról is, hogy az igazságügyi miniszter előzetesen egyeztessen ezekről Schwarzenberg érsekkel. A jegyzőkönyv tanúsága szerint „végül megjegyezték, hogy az előttük álló gyűlés, melyre a püspökök csak bizalmi férfiúként kapnak a kormánytól meghívást, hogy egyházi ügyekre vonatkozó javaslataikat és kívánságaikat a birodalmi alkotmányra tekintettel kifejezzék, nem nevezhető zsinatnak és nem is ilyen természetű."83 80 Lukács L.:

A Vatikán és Magyarország i. m. 84. 81 Uo. 81-82. 82 Die Protokolle des österreichischen Ministerrates i. m. I., 209.: Nr. 43. 83 Uo. 252.: Nr. 55.