Századok – 2007
KÖZLEMÉNYEK - Herger Csabáné: A summum jus patronatus a 19. századi Magyarországon VI/1515
1516 HERGER CSABANE toli jogától", és hogy mindezek milyen kapcsolatban vannak az állami szuverenitással. Csorba ugyan 1930-ban kísérletet tett arra, hogy e jogi fogalmakat tisztázza, de szóhasználatát a későbbi, illetve kortárs szakirodalom4 nem vette át. A téma iránti folyamatos érdeklődés is jelzi: a mai történészek-jogtörténészek feladatának látszik, hogy ideológiai indíttatástól mentes képet fessenek a 19. századi polgári átalakulás e jelentős szegmenséről. A summum jus patronatus és a modern állam A szekularizáció (saeculum: „korszak", „évszázad", az egyházi latinban az örökkévalósággal szemben „az időbeli világ"), mint az állam és az egyház elválasztásának intézményes és mentális folyamata, valamint mint a magizálással szemben értelmezett szociális folyamat,5 Európában a felvilágosodással jelent meg, majd a Nagy Francia Forradalom idején érte el tetőpontját a tradicionális vallás teljes megszüntetésére irányuló törekvéssel. Eltekintve attól, hogy a szekularizációt lehet pozitív és negatív jelenségként is értelmezni, mindenképpen volt/van jó, és úgy tűnik rossz hatása is. A felvilágosodás kora óta megváltoztak a legfontosabb értékek: az erkölcs bibliai zsinórmértéke, amely a kereszténység elterjedése óta a mindennapi kapcsolatokat és a jogrendszert is meghatározta, de legalábbis jelentős mértékben befolyásolta Európában, tehát az európai kultúra zsidó-keresztény gyökerei háttérbe szorultak. Szabadságjogi szempontból azonban egyértelműen pozitív volt, hogy a laicizált állam elméletileg nem volt már hajlandó arra, hogy az államegyházi érdekek realizálásához a brachium secularét biztosítsa. A polgári modernizáció — jogtörténeti értelemben, mint modern elvek alapján szerveződő államberendezkedés, valamint mint minden állampolgárt azonos mértékben kötelező és jogosító jogrendszer — különböző intenzitással jelentkezett a 19. század minden szakaszában. A klasszikus szabadságjogok (így első sorban a lelkiismereti és vallásszabadság), mint az emberi jogok első generációja ebben a folyamatban mindvégig meghatározó szerepet töltöttek be. Magyarországon 1848-ban és a 19. század második felében a római katolikus egyházi autonómia igénye az egyházak és az állam közötti addigi kapcsolat libevezési jogra koncentrálva, már az előszóban leszögezve, hogy munkájával az intézmény alakulását kívánja csak bemutatni, „mellyel a történetíró a jogtudós számára a talajt előkészíti". 4 Salacz Gábor: A főkegyúri jog és a püspökök kinevezése a két világháború között Magyarországon. Bp. 2002.; hasonlóan Salacz 1960-as évek közepén lezárt művéhez a főkegyúri jog kifejezést használja kortársa és egykori pécsi kollégája Csizmadia Andor is. Csizmadia Andor: Rechtliche Beziehungen von Staat und Kirche in Ungarn vor 1944. Bp. 1971.; I/o: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban. Bp. 1966. A főkegyúri jog kifejezés állandósult a legújabb történeti munkákban is: Adriányi Gábor: Egyházpolitika a század közepén a püspöki kinevezések tükrében. In: Egyház és politika a XK. századi Magyarországon. Szerk. Hegedűs András - Bárdos István. Esztergom 1999. 131-140.; Hegedűs András: Főkegyúri jog és felelős magyar minisztérium. In: Uo. 141-149.; Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon, 1919-1945. Bp. 1999.; Rácz Lajos: Állam és egyház Deák Ferenc korában. In: Deák Ferenc korában. Szerk. Szabó András. Bp. 2003. 47-70. 5 L. Hermann Lübbe: Säkularisierung. Geschichte eines ideenpolitischen Begriffs. Freiburg 1965.
