Századok – 2007
KÖZLEMÉNYEK - Ivanics Mária: Rabszerzés és rabkiváltás a Krími Kánságban a 16-17. században (Az 1657. évi lengyelországi hadjáratban fogságba esett erdélyiek történetéhez) VI/1483
1496 iVAiNlUö MAKÍA zött pénz fejében a rabok kezeseket adtak.72 A megelőlegezett pénz törlesztése vontatottan, nehézkesen történt, sokan adósai maradtak a vajdáknak és magyar íródeákjának, Stan Máténak, aki Balog Mátéval együtt ment be a Krímbe a rabok ügyében fáradozni.73 A megsarcolt rabokat, azaz akiknek váltságdíjában már sikerült megegyezni, vagy tatár gazdája, vagy örmény, görög, ritkán zsidó közvetítők hozták ki Jászvásárra, amikor hírt kaptak arról, hogy a pénzt összegyűjtötték.74 Ha tatárt küldtek ki, a család soha nem egyben, hanem apránként adta oda neki a pénzt, nehogy vérszemet kapjon, és felsrófolja a váltságdíjat.75 A közvetítő a felvett pénzért a családnál zálogot hagyott addig, míg a rabbal meg nem érkezett. A közvetítő díját fizethették készpénzben, de volt amikor egy (jó?) lóért is vállalkozott rá.76 A váltságdíj összegyűjtése a család feladata volt. Legtöbbször zálogba adták a rab birtokait, ha azonban a felvett pénzt időre nem tudták megadni, a kölcsönző kétszer annyit érő jószágot foglalhatott le és tarthatott birtokában egészen addig, amíg az eredeti összeget meg nem térítették. Ha a feleség saját jószágát kötötte le zálogba, az illető összeg erejéig jogot formálhatott a férj birtokaira.77 Legkorábban az akkermani törököknél lévő rabok szabadultak, ők már 1657 októberében visszatérhettek Erdélybe.78 De a Krímen lévő főnemesek közül is néhányan, akik Kemény listáján még rabként szerepelnek, a novemberi erdélyi országgyűlésen már jelen vannak.79 A tatárok a közembereket sem akarták sokáig tartani, mielőbb hozzá szerettek volna jutni a váltságdíjhoz. A pénzszerzés legrövidebb útja az volt, ha a tatár arra kényszerítette rabjait, hogy maguk közül valakit kezességre hazaengedjenek váltságdíjuk összeszedésére. Nagy volt viszont a kockázat a kezesek számára, mert ha a kiküldöttek nem tértek vissza, az ő váltságdíjuk megfizetése is rájuk szállott. A megbízás teljesítésére négy hónapot adtak. Ha ez alatt meg találtak halni, az a rabtartó kára lett, de bizonyságul a holttesteket a moldvai vajda udvarában be kellett mutatni, vagy ha ez nem volt lehetséges, az erdélyi fejedelemnek és az ország püspökének credentiális levelet kellett adni arról, hogy valóban meghaltak. Ha nem tértek vissza, vagy ha a négy hónap letelte után haltak volna meg, sarcukat a Krímben maradottaknak kellett megfizetni. Több ilyen eset is lehetett, mert az 72 Kemény a fiát Ferencet, Damokos Tamás is a fiát, Gábort javasolta kezesként beküldeni a vajdához. Hon és Külföld i. m. 219.; SzOkl VI. 297. 73 Eüstratie Dabija moldvai vajda 1662. március 26-án kelt levele Apafi Mihályhoz, melyben panaszolja, hogy meghitt szolgája, Máté deák az elmúlt három esztendő alatt egynéhány erdélyi rabot kiváltott, részint a saját pénzén, részint uzsorára felvett pénzen. Tartozásuk 800-900 tallérnál is több. Kéri a fejedelmet, hogy Orbán Zsigmond, Angyalossi István, Lészai György, Donát László, Káinoki László szabadult raboknak parancsolja meg tartozásuk visszafizetését. MOL P 1239, Apafi Mihály gyűjtemény, I. doboz, fol. 44. Apafi azonnal intézkedett, mert május 19-én már fogarasi kapitánya értesítette őt, hogy Lészai Györgyöt felelősségre vonta tartozása ügyében. SzOkl VI. 274. 74 Kaffában egy Patoczki nevű örmény és fia, Zakariás foglalkozott a magyar rabok kiváltásával. SzOkl IV 1264-1707. Szerk. Szabó Károly Kolozsvár 1895. 293. 75 SzOkl VI. 224. 76 Balló István: Tatár rabság. Történelmi Tár 1899. 381.; SzOkl VI. 224. 77 EOE XIV Bp. 1889. 400. 78 Székely Mózes, Daczó Ferenc, Imecz Mátyás, István deák, mind az íszmailban lakó Ali pasa és Karamanne (Karamanli) Mehmed pasa rabjai, 1657. október 4-én szabadultak. SzOkl VI. 210-211. 79 Pl. Basa Tamás: EOE XI. 320.
