Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Liberty and the search for Identity. Liberal Nationalisms and the Legacy of Empires (Ism.: Gergely András) V/1331

1334 TÖRTÉNETI IRODALOM musnak is új variánsát teremtette meg. A kulcsfogalmak emellett — európaiság, haladás, szabadság és tulajdon — egyértelműen európai hatások érvényesülésére mutatnak. A magyar liberalizmus nem volt homogén. Széchenyi az elitközönséget kívánta meggyőzni, óvatosabb volt a birodalmi abszolutista hatalom bírálatával, a mérvadó csoportok viszont, Wesselényitől kezdve, szabadságon a politikai hatalom feletti kontrollt is értették. A két csoport között foglaltak helyet ebben a tekintetben a centralisták. A konzervatívok pedig késve, a liberális kihívásra adott válaszként jelentek meg a politikai színtéren, és az előtt a dilemma előtt állottak, hogy vagy magyar konzervatívok, vagy birodalmi konzervatívok lesznek - utóbbira kínálkozott több esély, de ezzel „nemzeti" missziójuk kiüresedett. A koncepciók és fogalmak harcában a konzervatívok előbb a rendi ellenzékiség, a „kurucos" hagyományok folytatóit próbálták láttatni a liberálisokban, majd — az 1840-es évektől — európaizálták ellenségképüket, „felforgatóknak" tartották őket. Ebben az összefüggésben a konzervatívok léptek most már az „alkotmányvédő" szerepkörbe. A nemzeti kérdésben a liberális ellenzék a jogkiterjesztő asszimiláció álláspontján volt, vagyis azt remélték, hogy a szabadságjogok kiterjesztéséért cserébe a nemzetiségiek fokozatosan elmagyarosodnak, de legalábbis lojalitást mutatnak a szabadság elvein berendezkedő, jobbágyfelszabadítást megvalósító magyar állam iránt. Amennyire imponálóan felsorakoztatik a tanulmányban az európai liberalizmus nagy vonulata (Platónt és Arisztotelészt is felemlegetve), és szemlélhetjük a magyar liberálisokat a magyar konzervatívok tükrében is, annyira keveset tudunk meg a magyar liberalizmus kihívására adott másik, nemzetiségi válaszról - utóbbiak európaisága, konzisztens volta (itt-ott egyáltalán megléte) nyilván még további kutatásra vár. A magyar nemesi liberalizmusról szóló másik tanulmány Szabó Miklósé (1935-2000). Nagy ívű, az 1825-1910 közötti korszakot átfogó esszéjében a magyar liberalizmus sajátosságait a társadalomtörténeten keresztül közelíti meg. „A nemesi liberalizmus nem azonos azzal a liberalizmussal, amely polgári társadalmi bázison fejlődött, de autentikus liberalizmus, nem a korszellemnek engedményt tevő, liberalizmusnak álcázott konzervativizmus." (205.) Ha nem is kerül kifejtésre, hogy miért nem „azonos értékű" ez a liberalizmus a polgárokéval, a mondat második felével maradéktalanul egyetértünk. A reformkori liberalizmus ismertetéskor árnyaltan mutatja be a különböző áramlatokat, „romantikus prokapitalizmusról" beszél. „Alaptalan tehát a később annyit hangoztatott vád, hogy Kossuth és az általa vezetett liberális ellenzék érzéketlen volt a gazdasági problémák iránt.. Ebben Kossuth volt a reálpolitikus, nem Széchenyi." (210.) Az 1848-49-es átalakulást és az abszolutizmus korát mintegy átugorva Szabó a következőkben az 1867-es kiegyezési rendszerrel, annak liberalizmusával és társadalmi bázisával foglalkozik. Liberálisként határozza meg a rendszert, amelynek igazi bázisát a nagybirtokos arisztokrácia alkotta. A dzsentri, a hajdan volt, vagy magát hajdani birtokosnak tekintő nemesi réteg először az 1880-as években jelentkezett önállósodási törekvéseivel, éspedig az antiszemita mozgalom formájában. Ez a törekvés ugyan kudarcot vallott, az uralkodó liberalizmus azonban komoly sebeket kapott. A szerző szerint Tisza Kálmán korszakának jellegzetes köznemesi arculata csupán a nagybirtokosi hegemónia elkendőzésére szolgált, afféle hazugság volt tehát, amely további torzulásokhoz vezetett. A régi századforduló évei csaknem teljes politikai átrendeződéshez vezettek. Volt ugyan esélye annak, hogy a nagyburzsoázia liberális pártot alapít, a nemesi liberálisok pártjából pedig megújult konzervatív párt lesz, de végül az 1910-ben megalakult Tisza István féle Nemzeti Munkapártban talált egymásra a nagybirtokosi és a nagypolgári tábor. „A zsidó nagypolgárság számára lehetségessé vált, hogy részt vegyen a politikában." (233.) Az ár, amit ezért fizetniük kellett, nem volt csekély: le kellett mondaniuk az asszimiláció teljes sikeréről. A nemesi ideológiai hegemónia jegyében a zsidó asszimilánsok származását számon tartották, s a „nemzeti" erők, hagyományok letéteményesének továbbra is nemesi csoportokat tekintették. Formailag megmaradt a liberalizmus, mint uralkodó kormányzati ideológia, de teljesen kiüresedett. „Az ideológia hiánya volt a kormányzó koalíció ideológiája." Az új konstrukció megalkotásakor Tisza István a bismarcki német politikát követte -összegezi Szabó. Ott ugyan külön vált a polgárság nemzeti liberális és a földbirtokosság konzervatív pártja, míg Magyarországon a fejlődés egy csaknem-egypárt-rendszerhez vezetett. A liberalizmus örökségét pedig a polgári radikálisok vitték tovább. Marginális vagy centrális? - teszi fel a kérdést a lengyel liberalizmusról szóló tanulmánya címében a kérdést Maciej Janowski. Vagyis központi helye volt-e a liberalizmusnak a 19. századi lengyel közgondolkodásban, avagy a nemzeti függetlenség gondolata maga alá gyűrt-e mindent? Eszmetörténeti szempontból a szerzőnek sikerül bizonyítania, hogy a liberalizmus gondolata