Századok – 2007

TANULMÁNYOK - Tusor Péter: Habsburg bíborosjelölések a 17. században V/1121

1150 TUSOR PETER Szelepchény halála után Bécs szinte azonnal Kollonich Lipót, Johann von Goes gurki püspök,203 majd Maximilian von Küenburg salzburgi érsek nevét terjesztette a pápa elé. 1686. szeptember 2-án mindhármuk kinevezésére sor került, két lengyel, két spanyol és egy portugál (valamint számos olasz) prelátus társaságában. Az Odescalchi-pápa a törököket Magyarországról kiűző Szent Liga győzelmeinek tudatában vállalta Franciaország szinte teljes mellőzésének kockázatát. Úgy tűnt, az 1650-es évektől követett, a realitások talaján mozgó, a franciánál valamivel visszafogottabb császári politika végül meghozta gyümölcsét. * A 17. század második felének Habsburg-bíborosjelölő politikája homlokterében többé-kevésbé következetesen egyfelől már a fontosabb egyházmegyék élén álló, illetve befolyásosabb német és magyar főpapok bíborosi kineveztetése, másfelől a legfelsőbb német kuriális egyházi jelenlét biztosítása állott. Az olasz jelöltekkel történő kísérletezés és a spanyolokkal való szorosabb együttműködés szinte teljesen visszaszorult. Utóbbi legfőképpen Franciaország azon törekvése miatt, hogy a korábbi hagyománytól eltérően egy francia kinevezést csupán egy Habsburg-jelölt ellentétezzen, tekintet nélkül arra, hogy spanyol vagy német, ami súlyosan veszélyeztette a császári érdekeket, ,jogokat". Ekkorra az itáliai családok tagjainak és más önjelöltek érdekérvényesítő képessége a század első feléhez képest feltűnően lecsökkent. A titkos tanácsosok befolyása, az uralkodó személyes meggyőződése természetesen továbbra is meghatározó tényezőnek bizonyult, ám a különféle álláspontok mindinkább az államérdek lehető legteljesebb érvényesítése mentén mozogtak. A korábbi évtizedekhez képest az egy szem bíboros protektorra korlátozódott római császári érdekképviselet önálló kezdeményezései szinte teljesen eltűntek. Girolamo Colonna, Friedrich von Hessen-Darmstadt majd őutána Carlo Pio di Savoya, illetve Carlo Medici szerepe jószerével a bécsi utasítások lehető legpontosabb végrehajtására korlátozódott. Az 1680-as évek konszenzusa azonban — a pápaságnak a törökök elleni nemzetközi összefogás megszervezésének köszönhető utolsó nagyhatalmi szerepvállalásához hasonlóan — rövid életűnek bizonyult. Miután VIII. Sándor (1689-1691) Tussaint du Forbin Jansont a bíborosi méltóságra emelte, I. Lipótot viszont mellőzte (Maximilian von Küenburg 1687-ben meghalt), a császár minden korábbinál hevesebben tiltakozott. Sőt a Magyarország csaknem teljes területének visszaszerzésével jelentősen megerősödött Habsburg-uralkodó ideiglenesen még a diplomáciai kapcsolatokat is megszakította az Apostoli Szentszékkel.204 203 BAV Vat Lat., vol. 9712., fol. 149-160. 204 AS Massa, Arch. Cybo-Malasp., Arch. Aid. Cybo, vol. 39., Nr. 67., Nr. 68., 69.; Scheffier János: VIII. Sándor pápa és a bécsi udvar 1689-1691. A vatikáni levéltár okmányai alapján. Ungvár 1914. 54-108.; ÖStA HHStA Rom, Varia, Fasz. 11., fol. 702-704.