Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tresp, Uwe: Söldner aus Böhmen. lm Dienst deutscher Fürsten: Kriegsgeschäft und Heeresorganisation im 15. Jahrhundert. (Krieg in der Geschichte 19.) (Ism.: Nógrády Árpád) IV/1043

1046 TÖRTÉNETI IRODALOM számszeríjász, egy rész puskás, egy rész lándzsás volt, de a róta minden tagjának volt kardja. A száz gyalogosra nyolc pavesnert, azaz nagy álló védőpajzsos katonát számoltak. Minden egyes pavesevel felszerelt gyalogoshoz járt egy legény, aki a nyolc-tíz kilogramm súlyú pajzsot vitte, s végül a csapat rotmeisterének lovára is zsoldot kellett számolni. (A róták létszáma egyébként, mint ismeretes, erősen változó volt. A magyar-osztrák határvidékről harminc, de hatvan fős rótákról is maradt fenn adat.) A gyors felvonulásokkal és rajtaütésekkél operáló, a gyalogságot sem saját lábán utaztató cseh csapatok hadfelszerelésének elengedhetetlen kelléke volt a szekér. A források kétféle szekérről emlékeznek meg, egy harci vagy utazószekérről, és egy másikról, amivel az élelmet szállították. Lajos bajor herceg 1461-ben húsz főben szabta meg az egy szekéren szállítandó trabantók számát, ugyanakkor egyes toborzólevelek szekerenként hét, illetve tíz főnyi szállított gyalogságot emlegetnek. A másik véglet majd harminc fő szállítására utal: e szerint Mikulás Kaplíf z Sulowitz 615 gyalogoshoz 23 szekeret vitt magával. A szász herceg 1447-ben azt is előírta, mi legyen egy speisewagenen: egy hordó sör, hatszáz kenyér, egy tonna hering, egy eimer vaj, tíz malter sajt, egy negyed (kocka) só, borsó, hatvan patkó a hozzá való szegekkel, valamint lánc (a szekérvár készítéshez), csákány lapát, cséphadaró és deszka. Minthogy arról, ismereteim szerint, középkori kútfőinkben nem maradt fenn adat, milyen „személyes stábbal" vonult a magyar király hadba, érdemes egy pillantást vetni a szász herceget 1447-ben hadba kísérő személyzetre. (Nagy különbség a király és a herceg hadba vonulása között ugyanis aligha lehetett.) A hercegi „pincét" tíz szekér és tíz külön teherhordó ló, a konyhát tizenhárom szekér és öt ló, a kancelláriát ugyanakkor mindössze egy szekér és tizenegy ló szállította. A herceg személyes holmiját négy szekér, tábori kovácsát, trombitását, seborvosát pedig egy-egy szekér vitte. Udvari zenészeit, énekmondóit, mulattatóit sem hagyta otthon, ezeket is belső szolgálattevőivel együtt vitte magával, de az őket szállító szekerek számát már nem közli a szerző. Munkája utolsó részében Tresp a két háborúban részt vett cseh zsoldoscsapatok társadalomtörténeti elemzését nyújtja. Az 1447. évi hadjáratban részt vett hatezer főből mintegy ezerkétszáz személy nevét ismeri. Azon tizenhat nemes közül, akik a szász herceg seregébe maguk vezették csapataikat, vagy a saját nevükben küldtek zsoldosokat tíz személy tartozott a cseh-morva arisztokraták sorába, de a többiek is legalább egy tekintélyes uradalom birtokosai voltak. A források, noha nem voltak igazi arisztokraták, őket is herrnek címezték. A sereget összesen harminc ilyen herrnek titulált személy vezette, noha csak harmaduk volt bizonyíthatóan arisztokrata. A többiek a tehetős, uradalommal rendelkező — magyar fogalmak szerint: a köznemesség — és a felemelkedett kisnemesség soraiból kerültek ki. A legelőkelőbb arisztokraták (például egy Sternberg, vagy egy Rosenberg) ugyanakkor nem vonultak személyesen hadba. Várnagyaik, kapitányaik vezették csapataikat. Noha uraik nevében vonultak föl, mégis csak tekintélyes katonaság élén álltak, s nyilván ezzel magyarázható, véli a szerző, hogy a német „hivatalnokok" nekik is megadták a herr jelzőt. A névanyagban jelentős a városi származásra (Prága, Kutna Hóra, Louny, Zatec, Chomutov stb.) utaló vezetéknév. Korántsem bizonyos azonban, hogy a városi névvel jelölt csapatvezérek származásukra nézve is városi polgárok voltak, fejtegeti Tresp. Állítása igazolására többek közt egy mindössze néhány lovasból álló kis csapat Sstuk néven emlegetett „vezérét" hozza föl példaként, aki valószínűleg ugyan valóban egy prágai család sarja volt, csakhogy a família néhány, Prágától délre fekvő falut is birtokolt a 14. század közepe óta, s a család egyes ágai, nyilván nemesi életmódot folytatva, vidéki birtokaikon is éltek. Ugyanakkor a szerző meglátása szerint a helyzet fordítva is igaz: a városba költözött nemesnek sem kellett feladnia korábbi életmódját. Végül, ami a csapatok származási helyét illeti, Tresp arra az eredményre jut, hogy a német zsoldban harcoló csehek (nem meglepő módon) elsősorban a nyugat- és dél-cseh területekről származtak. Utoljára maradt, az a kérdés, ami a magyar olvasót a könyv kapcsán talán leginkább érdekelheti. Az tudniillik, hogy használható-e a kötet a 15. század derekán működött cseh zsoldosok egyfajta kézikönyveként, s így a magyar olvasó, lapjait felütve, megtalálja-e azokat a zsoldoskapitányokat — származási helyükkel, birtokaikkal és cseh-német pályafutásuk adataival —, akik a magyar forrásokban jobbára minden előzmény nélkül egyszer csak hirtelen felbukkannak, majd ugyanígy, szinte egyik-napról a másikra, nyomtanul el is tűnnek. A válasz, sajnos, nem. Uwe Tresp könyve ugyan kitűnő munka, s a magyar történész is haszonnal forgathatja, de nem a cseh zsoldosság prozopográfiai megközelítésű feldolgozása. Az a munka, amit remélhetőleg egyszer egy, minden valószínűség szerint cseh, kutató fog majd elvégezni, még várat magára. Nógrády Árpád