Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Font Márta: Keresztény nagyhatalmak vonzásában. Közép- és Kelet-Európa a 10-12. században. (Ism.: Tapolcai László) IV/1037

1040 TÖRTÉNETI IRODALOM Az egyházszervezés kezdeti lépéseit Font Márta az első püspökségek alapításától követi nyomon. Ez mind a négy országban közel egy időben, a 10. század második felében történt. Csehország egyházszervezete, élén a prágai püspökséggel, a vizsgált korszak végéig a mainzi érsekség alá volt rendelve. A lengyelek a gnieznói érsekség megalapításával független egyházszervezetet alakítottak. A továbbiakban a keresztény missziót az általuk meghódított területekre is kiterjesztették. A magyar előkelők közül a 10. század közepén többen Bizáncban megkeresztelkedtek, Erdélyben egy Hierotheosz nevű püspök kezdett missziós tevékenységbe. Az Árpádok területén, Géza fejedelem idején egyedül a veszprémi püspökség létezhetett missziós jelleggel. Az esztergomi érsekség megalapításával az ezredforduló után a magyar egyházszervezet önállóvá vált. A kijevi metropólia már Vlagyimir idejében létezett, bár nem biztos, hogy metropolitája valóban Kijevben tartózkodott-e, hasonlóan a novgorodi, polocki, csernyigovi missziós püspökségekhez, ahol a püspökök jelenléte szintén nem mindig kimutatható. Font Márta úgy véli, hogy az egyházi hierarchia a Kijevi Ruszban csak az 1030-as években öltött valós formát: élén a korszak végéig a kijevi metropolita állt, a hozzá tartozó püspökségekkel. A novgorodi püspök speciális helyzetét jelezte az érseki rang. A kijevi metropólia teljes egészében a konstantinápolyi pátriárka joghatósága alá tartozott, amit csak kivételes esetekben sértettek meg a kijevi fejedelmek a kijevi metropolita kinevezése, illetve megválasztása kapcsán. Az egyes országok egyházszervezetének kialakulását vizsgálva a szerző az egyházi középréteg kialakulását is figyelemmel kíséri. Az esperesek, káptalanok kialakulása a korszak végéig mindenhol végbemegy, az alsó papságra vonatkozó információk csak Magyarországon állnak rendelkezésre, sorsuk a másik három országban nem követhető pontosan. Az egyházszervezés másik szegmensét a monostoralapítások jelentik. Font Márta egy rövid fejezetet szentel a kérdésnek, amelyben a szakirodalom alapján leírja, hogy az egyes országokban hol, mikor, ki (király/fejedelem, egyházfő, világi előkelő), melyik rend számára alapít monostorokat, ebből következtetve az egyes rendek népszerűségére, elterjedtségére az egyes területeken, illetve az alapítók körében. Sajnálatos, hogy e fejezetben a lengyel fejleményeket az egyébként bőséges lengyel szakirodalom helyett részben egy régebbi német munka {Gotthold Rhode: Kleine Geschichte Polens. Darmstadt 1965.) alapján közli, így kerülhetett a szövegbe egyebek között a magyarul és lengyelül egyaránt idegenül csengő Weichsel megnevezés a Visztula helyett (114.). A keresztény mentalitás elterjedését a szerző első sorban a vonatkozó korabeli törvények alapján vizsgálja. Mivel Cseh- és Lengyelországban ezek csak közvetetten és igen hiányosan maradtak fenn, ezért főként a magyarországi és a ruszbeli fejleményeket taglalja. E tekintetben mindenképpen árnyaltabb összképet kapnánk, ha a szerző nemcsak a vonatkozó törvényeket, hanem — különösen Cseh- és Lengyelország esetében, ahol a törvényi szövegek nem maradtak fenn — az elbeszélő forrásokat is megvizsgálta volna. A kötet legizgalmasabb fejezete a világi uralom megszervezését írja le. Általános elvként rögzíti, hogy a legkorábbi dinasztiák mindenhol a törzsi korszakban emelkednek fel, és mind a négy országban egy törzs élén álló dinasztia szerzi meg, több törzset hódoltatva, a hatalmat, amellyel már a szomszédos országoknak is számolni kellett. Egyedüli kivételként a Kijevi Rusz kialakulását említi Font Márta, mivel a keleti szláv területeket adóztató és hódoltató dinasztia tagjai eredendően varég-ruszok voltak, akik a keleti szlávokkal csak később kapcsolódtak össze a kijevi varég-szláv központban. Közös vonás a régióban, hogy a dinasztiák kezdetei mindenhol homályosak, külső források csak a 10. századtól, belső források pedig a 11-12. század fordulójáról maradtak fenn, vagyis a törzsi társadalmakról és a dinasztiák kiemelkedésének körülményeiről kevés értékelhető információval szolgálnak. Alapvető Font Mária megállapítása, miszerint a szláv népek kisebb-nagyobb közösségeinek a forrásokban szereplő elnevezései már a törzsi társadalom felbomlásának idejéből származnak, gyakran az általuk lakott terület jellegzetességei, folyók, vagy városok nevei jelennek meg bennük, így a törzsi társadalom vizsgálatához lényegi információt nem szolgáltatnak. Szintén lényeges megállapítás, hogy a hatalomszervező tényezők közül a katonai szervezetnek volt elsődleges szerepe, ez segítette a felemelkedő dinasztiát a törzsek fölé emelkedni, valamint szembeszállni a kívülről jövő hódítási kísérletekkel. Ez utóbbiak hozzájárultak a nagyobb egységek (törzsek) és katonai szervezetek kialakulásához is, ami a dinasztia tagjainak karizmájával együttesen erősítette a hatalmi központok belső elismertségét is. A szláv dinasztiák esetében a fejedelemhez feltétlenül lojális fegyveres kíséret szerepe általános. A törzsi korszak hadjáratainak eseménytörténetét vizsgálva Font Márta arra a következtetésre jut, hogy a nyugati szláv törzsszövetségek hadereje nem mérhető a magyar, illetve a kijevi haderőhöz, „mert nem tudták adófizetésre kényszeríteni a szomszédos birodalmat ..., hanem ...