Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Font Márta: Keresztény nagyhatalmak vonzásában. Közép- és Kelet-Európa a 10-12. században. (Ism.: Tapolcai László) IV/1037

1038 TÖRTÉNETI IRODALOM írók között találunk helyieket. A szerző szerint további egyezések a tárgyalt térségben, hogy az első jelentősebb történetírói munkák mindenhol a 12. század elején keletkeztek, és hogy a 14. századnál korábbi kódexekkel sehol sem rendelkezünk. Az egyezéseken és hasonlóságokon kívül Font Márta természetesen a régió történetírásában fellelhető jelentős eltérésekkel is foglalkozik. Megfigyelései szerint a cseh és a lengyel történetírásban jól elkülöníthető önálló történeti munkák találhatók a 12. század elejéről, de nem mindig ismert a szerző. A magyar történetírásban a 12. század eleji történeti munka ugyan kimutatható, de keletkezésének pontos ideje bizonytalan. A Kijevi Rusz történetírásának első összegzése a magyarul Nyesztor-krónikának nevezett, a nemzetközi irodalomban leggyakrabban Poveszty vremennih let ('Régmúlt idők elbeszélése') — rövidítve: PVL — címen emlegetett évkönyv szintén a 12. század elejéről való, a párhuzamos szerkesztéseknek és a nagyszámú fennmaradt kéziratnak köszönhetően több szerző neve is ismert. A legérdekesebb különbség, amelyre a dolgozat szerzője rámutat, a pogány elődök megítélésére vonatkozik, miszerint a vizsgált korszakban a cseh, lengyel és orosz történetírók elnézőbbek a pogány elődökkel, a magyar történetírásban „a pogány múlt negatívan ábrázolódik" (39.). Ez a kérdés további vizsgálatokra is érdemes. Fontosnak tűnő különbség, bár talán nem tartozott Font Márta megfigyelési szempontjai közé, hogy a különböző területek krónikásai eltérően viszonyulnak az idő fogalmához. A Nyesztor-krónika szerzője a világ teremtésétől számítja az időt, a magyar és cseh szerzők Krisztus születésétől, míg a vizsgált lengyel szerzők, Anonymus Gallus és Vincenty Kadhibek, nagyjából megtartva a szöveg belső kronológiáját, semmiféle évszámozást sem használnak, az idő kezdete mindkettejüknél a „lengyelek" kezdete. Az egyes országok középkori történetírását feldolgozó modern szakirodalmat áttekintve Font Márta észrevételezi, hogy a magyar középkorász szakma nagy adóssága, hogy „az egész középkori krónikairodalmat, illetve a kutatás jelenlegi állását tükröző összefoglaló nem született" (33.) sem magyar, sem idegen nyelven. Az elbeszélő források második nagy csoportja a hagiográfia, amely szintén „készen kapott" műfajként jelent meg a régióban. E műfaj szorosan kapcsolódik a kereszténység felvételéhez és elterjesztéséhez, ezért, a szerző szerint, ahol a régióban jelentkezik, mindenhol megelőzi a történetírást. Csehországban a 10. században Vencel és Ludmilla, a Kijevi Ruszban a 11. század második felétől Borisz és Gleb, Magyarországon all. század közepén, legkésőbb 1083-ban István király, Imre herceg, Gellért püspök és a remete szentek tiszteletével kezdődik a „saját" szentek kultusza. Nem ilyen egyértelmű hovatartozását tekintve Szent Adalbert, akinek a kultusza mind szülőhelyén, Csehországban, mind mártírhalála szomszédságában, Lengyelországban, mind pedig Magyarországon elterjedt. Font Márta a csehországi szentek közt tárgyalja, megemlítve, hogy mind mártírhalála, mind kultuszának kezdete inkább Lengyelországhoz köti. A hagiográfiai részben Lengyelország külön nem is szerepel. Nem kívánok vitába szállni a szerző vélekedésével, pusztán egy lehetőségként jegyzem meg, hogy a Font Márta által említett mindkét Adalbert-uitanak, a Canaparius és a Querfurti Brúnó által írtnak is a legfőbb „haszonélvezője" I. Boleszló lengyel fejedelem volt, akit a művekből Adalbert tisztelőjeként és III. Ottó barátjaként ismerünk meg, a cseh II. Boleszló pedig mindkét műben a kegyetlen, gonosz uralkodó szerepét kapta, így nem kizárt, hogy legalább is a Querfurti Brúnó által írott vita részben a lengyel fejedelem érdekében, esetleg a lengyel hatalmi elit sugallatára készült. A régió hagiografikus irodalmának összevetése során a szerző több ponton vitába száll Klaniczay Gábor Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek (Bp. 2000.) című munkájában felvázolt uralkodói szent-típusok közép-kelet-, és kelet-európai megfeleltethetőségével, majd azt a következtetést vonja le, hogy az uralkodói szentség nyugat-európai típusai a Köztes-Európában nem „tiszta" típusokat mutatnak, a kultusz megteremtésénekjellegzetességei keverednek. Más körből kerülnek ki a régió olyan korai szentjei, mint Adalbert és Gellért, akiknek kultusza hazájukon kívül terjedt el, vagy Zoerard-András, Benedek, Feodoszij és Magyar Mózes, akiknek tisztelete elsősorban a különböző szerzetesi közösségekben volt jelentős. A bölcseleti irodalom régióbeli elterjedtségét vizsgálva Font Márta megjegyzi, hogy az gyakran a történetírásban vagy a helyi szentek legendáiban rejtezik, ezért a régióban nem mindenhol érhető tetten. Magyarországi példaként említi Gellért püspök Deliberatioját és István király Institutio morumát. A Kijevi Ruszban a magyarországinál terjedelmileg bővebb a bölcseleti irodalom, melynek első név szerint ismert alakja Ilarion metropolita, akinek a nevéhez kötik a Szlovo o Zakonye i Blagodatyi ('Elmélkedés a törvényről és a kegyelemről'), valamint a kereszténységet felvevő és terjesztő Vlagyimirt dicsőítő Pohvala ('Dicséret') című műveket. Turovi Kirill püspök nevét nyolc fennmaradt prédikáció és tizenkét ima őrzi. Említést érdemel Vlagyimir Monomah Poucse-