Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről (Ism.: Szabados György) IV/1034

TÖRTÉNETI IRODALOM 1035 Az immár hagyományossá vált szerkesztői törekvés a választott kor hiteles írott dokumentumai közül — teljességében, vagy részleteiben — a legfontosabbnak ítélt kútfőket közli magyarul, az eredeti szöveg rendelkezésünkre álló legjobb (lehetőleg kritikai) kiadása alapján. A szemelvények bevezetéseként rövid tájékoztató szól a szerzőről és — avagy az írói személy ismeretlensége esetén: kizárólag — a műről, feltüntetve a mérvadó kiadások és az esetleges korábbi fordítások bibliográfiai adatait. A kútfőket bőséges és alapos jegyzetanyag kíséri, amely részint a középkori szerző tárgyi tévesztéseire figyelmeztet, részint az adott szöveghelyre vonatkozó fontos elméletekről, vitás kérdésekről ad tömör áttekintést, további bibliográfiai eligazítást. Reichenaui Bertold és Konstanzi Bernold krónikáit például nem Georg Heinrich Pertz közel két évszázados, hanem Ian Stuart Robinson modern kritikai kiadásait alapul véve fordították le, de az újabb filológiai kutatások nyújtotta igazabb kép jelenik meg az Aurai Ekkehardnak tulajdonított világkrónika bemutatásakor is (122., 204., 268.). Egy rövid kútfő címe és bevezetője is végleg tisztázza, hogy az úgynevezett guastallai lemondás, amely szerint Kálmán király 1106-ban a pápának engedte volna át a főpapok beiktatási jogát, jelen formájában — s így tartalmában — nem tekinthető hitelesnek (243-244.). A honfoglalás és az államalapítás korának szentelt gyűjtemények szerkesztési gyakorlata között egy mozzanatban mégis eltérés mutatkozik: előbbi a nyelvek, illetve műveltségi körök szerint rendezi a híradásokat muszlim, szláv, görög, latin és magyar fejezetekbe, s azokon belül halad kronologikusan, míg az utóbbi — a latin nyelvű kútfők döntő többsége miatt — egyedül keletkezési idejük szerint sorolja az írásműveket. Az írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről készült összeállítás e második példát követi, ily módon az évkönyvek, krónikák, gesták, oklevelek, törvények és zsinati határozatok nyelvi és műfaji elkülönítés nélkül „életkoruk" szerint következnek. A választott időszakasz kezdetét szintén az államalapítás korának forrásait bemutató kötet szabta meg, mivel az 1050-nél metszette el a cselekmény fonalát. Igaz, hogy a Szent István-i irányvonalat helyreállító — a keresztény államalapító utáni első, fiági Árpád-házi uralkodó — I. András még 1046 végén foglalta el a trónt, de az 1050. esztendő is indokolt korszakhatár, amennyiben az a magyar-német háborúk — s egyáltalán a politikatörténet — új, mozgalmas fejezetének nyitánya. A záró dátumként kijelölt 1116, Kálmán király elhunyta, szintén helyénvaló választásnak tartandó, hiszen így Szent László és Könyves Kálmán belső törvénykezési kedvet és külső területszerzési irányt tekintve egyaránt összefüggő, jogfolytonos országlása együtt tanulmányozható. Ez a történelmi olvasmánytár — lévén bizonyos szempontok szerint kiválogatott, kötetbe rendezett, s megjegyzetelt írásművek gyűjteménye — pusztán műfajánál fogva is felvet olyan kérdéseket, amelyek egyaránt érintik a szerkesztői elvet és a gyakorlatot. Az előszó mindjárt arról tájékoztat, hogy a könyv összeállítói a hazai kiadású oklevelek között nagyobb arányú szelektálást végeztek, mondván, az elmúlt években két fontos kiadvány is közli ezek zömét, ráadásul új fordításban. Ez a megfontolás érhető tetten elbeszélő kútfőink közül Kézai Simon Gesta Hungaroruma, továbbá a Zágrábi Krónika esetében, amelyek vonatkozó részeit hiába keressük. Tény, hogy mindkettőnek készült új fordítása (Anonymus: A magyarok cselekedetei - Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Bp. 1999. 89-124. Bollók János tollából; Krónikáink magyarul III/l. Válogatta és fordította Kulcsár Péter. Bp. 2006. 37-44.), de mellőzésük ettől függetlenül vitatható. A támadó németek feletti győzelemhez (1051) a 14. századi krónikaszerkesztmény a Vértes-hegy mondáját fűzi, ezzel szemben Kézai nyugat-dunántúli néphagyományból merít, amikor (ő egyedül!) a Bársonyos-hegy történetét közli. A Zágrábi Krónika rövid fejezetei pedig érdekes értékítéletet mondanak, például Salamon király uralkodásra való alkalmassága felett. Szintúgy vitatható a 14. századi krónikaszerkesztmény-részlet kötetvégi elhelyezése. Az Anjou-kori kódexekben fennmaradt mű időrétegeit a krónikakutatás az elmúlt évtizedek alatt különböző tartalmi, stíluskritikai és eszmetörténeti ismérvek alapján amennyire lehetett, elkülönítette, s megállapította, hogy az eseményeket a velük közel korabeli hazai emlékezet is rögzítette írásban, éppen csak az Ósgesta (Oskrónika), illetve a többi 12. századi folytatása nem maradt fenn önálló formában. Ennélfogva szerencsésebb lett volna talán a magyar krónikafejezeteket az Altaichi Evkönyvekhez közelebb elhelyezni, hiszen ez a német forrás erősen hatott a kora Árpád-kori gestaszerkesztésre; ez az elv egyszer már érvényesült, amikor a honfoglalás korának írott forrásai közül az 1500-as évek elején alkotó, de régi, elveszett munkákat hasznosító humanista szerző, Aventinus a könyvben megelőzi az életidő szerint viszont őt megelőző magyar Anonymust. A korai magyar történelemnek szentelt szöveggyűjteményeket együtt tekintve még egy apró szerkesztési figyelmetlenség is szembe ötlik, méghozzá a 14. századi krónikaszerkesztmény kapcsán. Természetszerű, hogy az egyes időszakaszokért felelős kötetek folytatásokban közlik a nagyobb távlatot átfogó elbeszélő kútfőket (példaként említhető még az Altaichi Évkönyvek, Reichenaui Hermann krónikája, loan-