Századok – 2006
KÖZLEMÉNYEK - Kármán Gábor: Bellum iustum-érvelések II. Rákóczi György háborúiban 939
BELLUM IUSTUM-ÉRVELÉSEK II. RÁKÓCZI GYÖRGY HÁBORÚIBAN 941 De a fejedelem-utód II. Rákóczi György esetében is csak egy alkalommal tudunk arról, hogy háborúinak okait nyomtatott formában tárta volna az éurópai közvélemény elé: Пет meglepő, hogy erre a legnagyobb feltűnést keltő lengyelországi háború alkalmával kerített sort egy, a későbbiekben elemzendő manifesztum kiadásával. A viszonylag kedvezőtlen forráshelyzet miatt elemzésünkbe más dokumentumokat kell tehát bevonnunk, amelyekhez hasonlók a nyugati szerzők munkáiban nem szerepelnek. Új forráscsoportot jelent a krónikák használata, amelyek a nyilvánosságnak íródnak, és általában jól elkülöníthető, mely esetekben veszik át az uralkodó által nyújtott indoklást, amikor egyes háborúk megindításáról számolnak be. Ugyanígy be kellett vonni a vizsgálatba az erdélyi fejedelem más uralkodókhoz küldött leveleit is: ahogy I. Rákóczi György említett példája mutatja, Erdély fejedelmei esetében a háború legitimációja a nyomtatott manifesztumok helyett sokszor ezekben történt meg. Más, nem uralkodóknak, hanem az erdélyi politikai elit tagjainak írott fejedelmi levelek vizsgálatával emellett újabb szempontot emelhetünk az elemzésbe: ennek révén összevethetjük a külföldnek, illetve a belföldnek szánt érveket.6 Ugyanezt a célt szolgálja egy másik fontos és eddig szinte kutatatlan forráscsoport, az erdélyi országgyűlések végzéseinek praefatiója, amely a rendek felé igazolja a fejedelem által indított háborúkat. Elöljáróban még egy fontos kérdést szükséges tisztáznunk. A továbbiakban számos esetben lesz szó arról, milyen érveket sorakoztat fel II. Rákóczi György egyes háborúinak megindítása mellett. Az Erdélyi Fejedelemség erősen centralizált, mondhatnánk „személyes jellegű" állam volt, uralkodói általában viszonylag kevés döntés adtak át a rendeknek és hivatalnokaiknak, és a külpolitika mindenképpen az a terület volt, amelyet a fejedelem saját kezében tartott.7 Természetesen mégsem gondolhatjuk, hogy a fejedelem nevében kiadott okmányok minden egyes gondolata az uralkodótól származik. A sajátkezű levelek esetében a fogalmazás biztosan Rákóczi sajátja, de még itt is előfordulhat, hogy az érvek egyike-másika valamelyik befolyásos tanácsostól ered. Még hangsúlyosabban igaz ez a megkötés a latin nyelvű államközi levelezés esetében: biztosak lehetünk benne, hogy a fejedelem jóváhagyta az elkészült szöveget, ám annak — vagy akár magyar eredetijének — fogalmazása igen ritkán volt saját munkája.8 így, a pontosság kedvéért mindenképpen szükséges megjegyezni, hogy ami-6 A 17. századi magyarországi törökkép vizsgálatakor — a hiányzó, a téma forrását általában jelentő traktátusok és hírlevelek pótlására — hasonlóképpen a korszak magánleveleit használta fel R. Várkonyi Ágnes: Búcsú és emlékezet (A visszavonuló török képe a magyar közvéleményben). In: US: Europica varietas - Hungarica varietas. Bp. 1994. 158-182. 7 Trócsányi Zsolt: Erdélyi központi kormányzata 1540-1690. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai III.: Hatóság- és hivataltörténet 6.) Bp. 1980. 8 Számos esetet ismerünk, amikor II. Rákóczi György külföldi főurakhoz és uralkodókhoz szóló írásai más kéziratos fogalmazványában maradtak fenn, pl. Kemény János fogalmazványa a Bohdan Hmelnyickijnek írott levélhez ([1650. okt.]): Szilágyi Sándor (közread.): Levelek és okiratok II. Rá-, kóczy György fejedelem diplomacziai összeköttetései történetéhez. Történelmi Tár 1889. 352- 353.; Johann Heinrich Bisterfeld fogalmazványai lengyel urakhoz szóló levelekhez (Görgény, 1649. márc. 28.): Szilágyi Sándor (közread.): Herczeg Rákóczy Zsigmond levelezése: Történelmi Tár 1887. 440-441.; Kemény János fogalmazványa „a főurakhoz" küldendő levélhez (hely és dátum nélkül):
