Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Andrejev; I. L.: Alekszej Mihajlovics. Zsizny zamecsatyelnih ljugyej (Ism.: Kurunczi Jenő) 795

796 TÖRTÉNETI IRODALOM sóadó bevezetésével és a kereskedők privilégiumainak szűkítésével járt. Az intézkedések nem hoztak eredményt, viszont felszínre került Morozov és más prikázvezetők (pl. Plescsejev és Tra­hanyiotov) önkénye és mérhetetlen gazdagodása. A moszkvai felkelés során a szolgáló nemesek, a fővárosi kereskedők és a nép a fentiek eltávolítását követelték. Az említett két hivatalnokkal való leszámolás árán menthették ki Moszkvából Morozovot. A cárnak azonban a június 10-i kérelemre válaszul meg kellett ígérnie az országos gyűlés (a zemszkij szobor) összehívását az önkényeskedé­sek kivizsgálására és egy bizottsággal (tagjai például N. I. Odojevszkij, F. F. Volkonszkij és Sz. V Prozorovszkij) megkezdeni a jogi garanciákat nyújtó új törvénykönyv kidolgozását. Andrejev rá­mutat az 1648 ősze és 1649 eleje közti országos gyűlés sajátosságaira: a forrongás közepette meg­nyilvánuló aktivitásra, ezen többen vettek részt, mint az előzőkön és a vidék túlsúlya érvénye­sült, a városiak szembesülhettek a Jó cárba vetett hit" illúziójával, a cár az ő és a szolgáló neme­sek követeléseit csak részben támogatta, a kolostorokkal kapcsolatos vagyoni kérdéseket „elfek­tették" és a kormányzó elitrészek küzdelme folyt az üléseken. A szerző kifejti, hogy a törvény­könyv megszilárdította a jobbágyrendszert, világi és racionális elemekkel bővítette a monarchi­kus hatalomfelfogást, a kereskedőknél és az iparosoknál a kincstár érdekeit preferálta és megkí­sérelte legalább korlátozni a hivatali önkényeskedést. Noha a törvénykönyv közel 200 évig ér­vényben maradt, hogy a társadalmi forrongásnak nem tudott gátat szabni, azt az 1650. évi novgorodi és pszkovi zavargások mutatták, nem beszélve a későbbi megmozdulásokról. Alekszej Mihajlovics uralkodásán (1645-1676) végigvonul az egyháztörténeti tematika, Nyikon pátriárka és a cár viszonyának alakulása és kihatásai, végül Ukrajna és a kozákok sorsa, ami összekapcsolódik az oroszok és Lengyelország, Svédország és a krími tatárok diplomáciai és hábo­rús küzdelmeivel. Noha már az 1630-as évektől felléptek az orosz ortodox egyház szellemi és er­kölcsi megtisztulásáért, felemelkedéséért a „hitvédök", valójában a „harcos" egyház képviselői vi­déken I. Nyeronov révén a patrióta hagyományú Nyizsnyij Novgorodban, a fővárosban pedig Sz. Vnyifatyjev (a cár lelkiatyja) munkálkodása útján az 1640-es évek derekán szerveződtek befolyá­sos erővé. Közéjük tartozott két parasztból lett szerzetes: Nyikon és későbbi kérlelhetetlen (szin­tén nyizsnyiji) óhitű ellenfele, Awakum protopópa. Támogatta őket a cár bizalmasa, F. Rtyiscsev. A fenti szerzetesek később csalódtak Nyikonban, hiszen ők az ortodoxia felvirágoztatását, nem egyházszakadást (raszkolt) akartak. Az 1640-1650-es évek fordulóján az akkori „világ vége pszi­chózisában" az egyházi iskolák, a szertartások és az ott használt könyvek révén a vidéki „isten­szeretők" (például Nyeronov és Awakum) gyors változást támogattak. Velük szemben a moszkva­iak (Vnyifatyjev, Rtyiscsev és maga a cár) pedig egy külső közvetítéssel bekövetkező mérsékelt át­alakulást. A. V Kartasov, a neves egyháztörténész ezt úgy fogalmazta meg, hogy az utóbbival a cá­rok hatalma és állama kiteljesedhetett, míg a vidéki „istenszeretők" felfogása alapján "provinciá­lis maradt". A könyv szerzője alaposan elemzi a cár és a későbbi pátriárka, Nyikon kapcsolatainak ala­kulását. A neves orosz egyháztörténész és teológus, G. Florovszkij Nyikon harcos temperamentu­mában látja „karrierje titkát". A modern szaktudományban kiemelik (például I. Susarin) enge­detlenségét és kezdeti alkalmazkodóképességét. Nyikon mesterien használta ki Alekszej Mihaj­lovics vallásosságát, iránta megnyilvánuló őszinte vonzalmát és (amint arra például N. M. Karam­zin rámutatott) az 1648-1650-es események értékelésében és befolyásolásában megjelenő korláto­kat. A már jelentős főpapi múlttal rendelkező Nyikon politikai nézeteit jól mutatják az 1649 és 1653 közti események interpretációi. Az akkor novgorodi metropolita fellépett az 1649. évi tör­vénykönyv egyházi joghatóságot korlátozó cikkei ellen és azt sugallta a cárnak, hogy erős pátriár­kára van szüksége a világi hatalomnak is. Nyikon mintegy rábeszélte a cárt, hogy Jov és Hermo­gén pátriárkák, valamint Filipp metropolita hamvai végső nyughelye az Uszpenszkij székesegy­ház legyen. Az utóbbi kapcsán már megnyilvánult a cár és Nyikon eltérő megítélése. Míg az előb­bi megbocsátott IV Ivánnak, addig a főpap kategorikusan elítélte az uralkodót Filipp vértanúsága miatt: azaz az egyház bírálatát fogalmazta meg. Jellemző, hogy Alekszej Mihajlovics nem érzékel­ve a veszélyt, kerülte a konfliktust Nyikonnal, pedig különösen Filipp ügyének kezelése ezt vetí­tette elő. Andrejev bemutatja, hogy Nyikon pátriárkává választása eltért a korábbiaktól. A cár csak őt akarta, az új egyházfő viszont úgy vélte, hogy mindenbe beleszólhat. Az 1652 és 1656 kö­zötti időszakot egyfelől a pátriárka újításai ellenzőinek (például Nyeronovnak és Awakumnak) az üldözése, másrészt a szertartásrend és a liturgikus könyvek kijavítása jellemzi. Az utóbbira lásd a Könyvnyomtató Udvar, Je. Szlavinyeckij és A. Szatanovszkij tevékenységét. Nyikon tehát az 1650-es évek derekára hatalma csúcsára ért. így viszont szembekerült „egykori istenszerető úti­társaival". Az 1656. évi zsinaton az orosz egyház kettészakadt: az óhitűeket az egyházfő kiátkoz-

Next

/
Thumbnails
Contents