Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Dávid Géza - Fodor Pál: "Az ország ügye mindenek előtt való" A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1544-1545; 1552) (Ism.: Varga Szabolcs) 512

512 TÖRTÉNETI IRODALOM A kutatás összegzését és a tanulmány összefoglalását az ötödik fejezetben olvashatjuk. A könyv függeléke pedig a pozsonyi és eperjesi végrendeletek készíttetőinek nevét, keletkezésének idejét és levéltári jelzetét tartalmazza. Vajon a mellény nevű ruhadarab, melyet Szűcs Jenő a középkori polgárság tipikus viseletének tartott, mikor „mehetett ki a divatból"? Mi magyarázhatja a pozsonyi polgárok párnák iránti vonzalmát? Milyen célt szolgálhatott a középkori háztartásokban a pézsmaalma? - ezen és ezekhez hasonló kérdésekre adott válaszai miatt minden érdeklődő számára érdekes olvasmányt kínál Szende Katalin munkája. A kutatók pedig a kötetet konkordancia jegyzéke és a középkor tárgyi kultúrát bemutató adatgazdagsága, részletessége miatt kézikönyvként használhatják. Skorka Renáta Dávid Géza - Fodor Pál „AZ ORSZÁG ÜGYE MINDENEK ELŐTT VALÓ" A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1544-1545, 1552) (História könyvtár. Okmánytárak, 1.) MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2005. 757 o. Nagy szerencséjük van a törökkor iránt érdeklődő magyar nyelvű kutatóknak, helytörténészeknek és érdeklődőknek, mert a magyar turkológusok szinte a diszciplína megszületése óta a világ élvonalába tartoznak, és kutatási eredményeiknek hála, sokkal pontosabb képük lehet az újkori Oszmán Birodalomról, mint a magyar nyelvet nem bíró — egyébként többségben lévő -— bibliofileknek. Valószínűleg nem állít valótlant a recenzens, ha az év egyik, sőt talán a legfontosabb, korszakkal foglalkozó forráspublikációjaként méltatja az ELTE Török Tanszéke professzorának, Dávid Gézának és az MTA Történettudományi Intézete osztályvezetőjének, Fodor Pálnak heroikus vállalkozásából megszületett kiadványt. Sőt, miként az előszóban is megemlítik a szerzők, Karácson Imre, Thúry József, Velics Antal, Fekete Lajos és Káldy-Nagy Gyula alapvető forráskiadványai után a legnagyobb török iratközlést veheti kezébe az olvasó, és ez egyben a korszakkal foglalkozó kutatók képzeletbeli polcának központi helyére emeli jelen munkát. Dávid Géza és Fodor Pál nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a szultáni tanács Magyar Királyságra vonatkozó, 1544-45-ben és 1552-ben született rendeleteit a legszigorúbb tudományos igényességgel, kutatóknak, helytörténészeknek és diákoknak egyaránt érthetően kiadják magyar és török nyelven, sőt, ami különösen örömteli, a külföldi történészekre is gondoltak, amikor a rendeletek annotációját angolul is megadták. Ezzel számukra is megkönnyítették a vaskos kötetben való eligazodást. A mű nagyon is indokolható módon három részre tagolódik. A közel nyolcvan oldalas bevezető tanulmány először az összefoglaló néven mühimme deftereknek (MD) nevezett irategyüttes keletkezésének történetébe, jelentőségébe, illetve datálási és értelmezési nehézségeibe vezeti be az olvasót, laikusok számára is jól érthető stílusban. Ebből megtudjuk, hogy a 16. században a legfontosabb kormányzati szerv az Oszmán Birodalomban a szultáni tanács, a díván volt. Itt tárgyaltak meg minden fontos és kevésbé fontos ügyet. A testület döntéseit parancsokban rögzítették, és ezeket nemcsak az érintetteknek küldték el, hanem egy kicsit rövidebb változatban (többnyire egyes általános formulák nélkül) le is másolták, és ezeket külön kötetekbe írták be. Eredetileg az uralkodói parancsok jegyzékének (ahkám-i mírí defteri) hívták ezeket a regesztumokat, és a dívánban őrizték őket. Később kezdte el a tudomány a fontos ügyek jegyzékeként emlegetni őket. A másolati kötetek értékét tovább növeli, hogy sok esetben a kiküldött parancs már elveszett, másolataik ellenben napjainkban rendelkezésünkre állnak. Magukról a defterekről keveset tudnunk, komoly kronológiai bizonytalanságok övezik őket, és a megoldást az is nehezíti, hogy rengeteg rendelet eltűnt vagy lappang. Mindenesetre a mühimme defterek kutatástörténete korántsem tekinthető lezártnak. A parancsok címzettje bárki lehetett, uralkodó, előkelő, vajda, kádi, defterdár, szandzsák- vagy beglerbég. Magyarországon a katonai közigazgatás vezetői jóval nagyobb arányban kaptak szultáni parancsokat, mint a belső (például a balkáni) pacifikált tartó-