Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai) 277
AZ ETHNOSZ A KORA KÖZÉPKORBAN 289 csolatos, illetve kapcsolatba hozható információi felhasználása során. Ezzel kapcsolatban nem is annyira a forrásadatoknak rendkívül gyér voltára gondolok, hanem a rendelkezésünkre állók értékelésére. Hogy az ethnogenezisek kutatásában nem egyszerűen csak a források túlnyomó többségét kitevő, későbbi évszázadokban született följegyzések szigorú kritikájára van szükség, hanem még a korabeli szerzőktől származók esetében is tanácsos körültekintőnek lenni (azokat a specialisták szúk körén kívül a legtöbbször készpénznek szokás venni), azt egy — több szempontból is tanulságot kínáló — nyugat-európai példán keresztül szemléltetem. Amint a burgund eredetű Fredegar által 660 körül írt Origó Francorum (II.) és a 726/727-ben egy ismeretlen neustriai szerző által készített Liber Históriáé Francorum példája mutatja, nem egyszer előfordulhatott, hogy az egykorú források szerzői olykor egészen sajátosan kezelték az ethnogenezis kérdéskörét.58 Ez azért figyelemre méltó, mert a koraközépkorban évszázadokon át elterjedt volt az origo gentis tárgyalása (az említettek mellett: Cassiodorus [5. század], Jordanes [6. század], Sevillai Isidorus és Paulus Diaconus [7. század], Beda [8. század]). Azért is tanulságos ezt röviden megvizsgálnunk, mert úgy látom, a kutatás nem értékeli kellőképpen egy rendkívül súlyos ellentmondás jelentőségét: miközben maguk a szerzők a frank királyság területén, frankok között éltek, frank nyelven (is) beszéltek, az ismeretlen nevű szerző maga neustriai eredetű volt,59 következésként egészen nyilvánvalóan ismerték a frankok származására, őstörténetére vonatkozó szóbeli hagyományokat, mindezek ellenére az eredetüket mégiscsak — mindketten, egymástól függetlenül, de azonos módon — a trójai háború után elmenekülő Hector unokájától vezették le. Megismétlem: az általuk közölt információ nem is egyszerűen kortárs, hanem éppenséggel szemtanú, „belső" szerzőktől származik, akiknek az információi ráadásul egymástól függetlenek — mindezért tehát a kora középkori ethnogenezisek kutatója joggal várhatná tőlük a teljes hitelességet, s lám mégis alapvetően téves információt nyújtanak! Arra is érdemes fölfigyelnünk, hogy pontosan ezzel a helyzettel találkozunk a 9. századi Angliában is: a Nennius által a 9. században írt História Brittonum a britek származását Britt-től, vagy Brutustól, Aeneas unokájától vezette le,60 s ugyanez a felfogás élt Hódító Vilmos környezetében is, ahol máskülönben igazán tudták, hogy a normannok honnan érkeztek!61 Ugyanígy hivatkozhatunk a magyar történeti krónikairodalom kezdetére, all. század végén készült ősgesztára is, annak szerzője ugyanis — mit sem törődve az országban beszélt nyelv(ek) jellegével, a nyilván élénken élő eredethagyománnyal (sőt, inkább: -hagyományokkal)! — a magyarok eredetét a vízözön utáni Jáfet Ménrót nevű leszármazottátói vezette le. 58 Eugen Ewig: Volkstum und Volksbewusstsein im Frankenreich des 7. Jahrhunderts. (Settimane di Studio del Centro Italiano di Studi sull'Alto Medioevo 5.) Spoleto 1958. 587-648. 59 Julius Prelog: Liber Históriáé Francorum. Lexikon des Mittelalters V München 1991. 1944-1945. 60 André Burguière: L'historiographie des origines de la France. Genèse d'un imaginaire national. Annales 58. (2003) 41.; Hugh MacDougall: Racial Myth in English History: Trojans, Teutons and Anglo-Saxons. Montreal 1982. 7-17. 61 H. MacDougall: Racial Myth i. m. 7-17.; Róna-Tas A.: A honfoglaló magyarság i. m. 329.