Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - A Grősz-per előkészítése - 1951; Balogh Margit - Szabó Csaba: A Grősz-per (Ism.: Gergely Jenő) 267

272 TÖRTÉNETI IRODALOM a királyság visszaállítását és Ottó trónra ültetését az amerikaiak? Ók egy nyugati típusú polgári demokrácia, kapitalista rendszer restaurálásában lehettek (volna) érdekeltek. Rákosiék valószínűleg hatásosabbnak vélték a feudális és klerikális reakció bizarr „horthysta-Habsburg változatának" restaurálási vádját, mint a polgári demokráciáét a szocialista rendszer helyébe. így ugyanis fel lehetett idézni a nagybirtok visszaállításának veszélyét, a horthysta erőszakszervezet, apparátus visszatérését. Ez mégiscsak fenyegetőbben hangzott, mintha a nagypolgárság, a polgári demokrácia híveinek visszatérésével „fenyegetőznének". Balogh Margit és Szabó Csaba meggyőzően bizonyítják, hogy mi is a koncepciós eljárás, a koncepciós per lényege. „A koncepciós eljárás többek között attól törvénysértő, hogy a kicsikart vallomások valóságon alapuló elemeiből egy hamis történetet állítottak össze a hatóság nyomozói. Ezekben az eljárásokban bizonyíték alig került elő. Például a R Vezér és társai által állítólag meggyilkolt harminc szovjet katona közül egy holttestet sem találtak. Általában minden bizonyíték közvetett volt, de az akkori eljárásjog szerint a bizonyítékok nem is olyan fontosak, mint maga a töredelmes beismerő vallomás..." (42. o.) Ma már sokat tudunk az ÁVH módszereiről, az Andrássy út 60-ban történtekről, ám az információk nemegyszer ellentmondók. Máig nem egyértelmű, például, hogy miként vették rá Mindszentyt a beismerő vallomásra? Veréssel, pszichikai kényszerrel, gyógyszeres kezeléssel? Grősz érsek esetében fizikai kényszert, verést éppúgy nem alkalmaztak, amint valószínűleg gyógyszereket sem. A Grősz-per kapcsán a szerzők is felteszik a kérdést: „Mivel vették rá a vádlottakat a beismerésre? A gyanúsítottak teljes testi-lelki megtörésével, különböző kínzásokkal, pszichikai kényszerrel, zsarolással, megfélemlítéssel vagy éppen megtévesztő ígéretekkel." (43. o.) Ez biztosan igaz a per vádlottjaira és a mellékperekben szereplőkre. De melyik áll Grősz esetében? Őt elviselhető körülmények között tartották fogva, étkezéséről megfelelően gondoskodtak, betegség — a nikotinéhségen túl — nem kínozta. Nem ütötték-verték, papi mivoltában sem alázták meg. Az együttműködést jelentő beismerő vallomásokért sem ígértek neki külön elbánást (ő maga életfogytig tartó börtönt várt ítéletként). Még komoly személyiségzavarba sem került, hiszen ekkor is megőrizte ironikus humorát. A magyarázat életszemléletében, mentalitásában lenne keresendő? 4. Ami a következményeket illeti, elmondható, hogy Rákosiék csak részben érték el céljukat a Grősz-perrel. A megfélemlített papság és a hívők, maga az egyház „bezárkózott", az üldözött és megfélemlített nyáj a kivárásra rendezkedett be, és továbbra is elutasította a szolgai együttműködést. Tudta ezt Czapik érsek is, akinek igencsak hálátlan szerep jutott, s máig tartóan magára vonta a kollaborálás ódiumát. Az is tény, hogy a Mindszenty-per megrendítő erejű és hatású volt, az óriási tekintélyű bíboros prímás, a rendszer engesztelhetetlen ellensége „sikeres" kikapcsolása Rákosiék „remekművének" bizonyult, ami a Vatikánban is meghozta gyümölcsét, igaz, hogy csak az 1970-es évek elejére (az érsek félreállításával). Az is igaz, hogy Mindszenty Józsefet személyében és az általa megtestesített politikát tartották veszélyesnek, míg Grősz Józsefen keresztül az egész („reakciós") papságot ítélték el. Amint Mindszentyhez képest Grősz történelmileg másodrangú szereplőnek tűnik, úgy igazuk van a szerzőknek abban is, hogy „a Grősz József és társai elleni koncepciós eljárás csupán fércmunka a Mindszenty-ügyhöz képest". (51. o.) Talán hozzájárult mindehhez az is, hogy a Mindszenty-ügy idején a szocializmusban még hívő emberek bíztak a pártban és Rákosiban, tehát „hiteles" pert kellett Mindszenty ellen rendezni. 1951 nyarán a fokozódó nyomor és terror közepette már félték Rákosit, a pártot és annak „öklét", az ÁVH-t, s a magabiztos hatalom nem sokat adott a formaságokra.. Az impozáns jegyzetapparátussal, névmutatóval ellátott forrásközlemények esetében a szerkesztői munka elsősorban éppen ezen a szakmai apparátuson, ennek minőségén mérhető le. Ha végigtekintünk az összegyűjtött hatalmas információ-tömegen és a szakszerű magyarázatokon, minden elismerést megérdemlő teljesítménynek nevezhetjük. A két kötetnél a jegyzetapparátus csak a szükséges mértékben fedi át egymást, mindkét forráskiadvány önállóan megállja a helyét, de együtt még inkább használható. Az egyháztörténeti jellegű források közlése óhatatlanul nemcsak kortörténeti, hanem egyháztörténeti ismereteket is igényel a szerzőktől, akik ezeknek — mint már annyiszor tanújelét adták — birtokában is vannak. Az elírások, pontatlanságok is inkább köztörténeti jellegűek. Nézzük előbb Szabó Csaba 2001-es kötetének jegyzeteit. Meglepő, hogy a szerző-szerkesztő a hivatkozásoknál, akkor is, ha megjelent munkáról van szó, minden egyes előfordulásnál annak teljes bibliográfiai leírását megadja. Ugyancsak szokatlan találkozni olyan terminus technicusokkal, mint a szerzetesrendeknél a „vezérfőnök" vagy a székeskáptalannál a „főprépost". A 19. jegyzet szerint az 1947-es választásokon Kereszténydemokrata Néppárt lenne a Barankovics-párt, holott an-