Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kozári Mónika: A dualista rendszer (Ism.: Domaniczky Endre) 1595

1596 TÖRTÉNETI IRODALOM A könyv kifejezetten felhasználóbarát: élvezetes stílusa mellett a szerző minden fejezetben beleszövi a szövegbe azokat a bibliográfiai utalásokat, ahol az olvasó az adott téma objektív és bővebb feldolgozását is megtalálhatja, emellett pedig részletes irodalomjegyzék, térképek (etnikai és közigazgatási), dualizmuskori miniszterelnöki archontológia és államszervezeti organigram is segíti a további tájékozódást. A hivatkozott szerzők között igen előkelő helyen szerepelnek a pécsi jogtörténeti műhely kutatóinak: Csizmadia Andor professzornak és tanszéki utódjának, Kajtár Istvánnak a munkái. Kozári Monika könyve a példa rá, hogy a jogtörténeti szempontú, bőven adatolt tanulmányok és monográfiák így, a történelmi környezetbe ágyazva érik el valódi céljukat, és teszik teljessé az adott korról rajzolt képet, érthetővé az államszervezet működését, de akár az emberek hétköznapjait! A könyv erényeit, úttörő — és remélhetőleg a magyar történetírás által követendő —jellegét nem kisebbíti két, elsősorban jogtörténeti tárgyú megjegyzés. A történeti alkotmány fogalma, jellege, a magyar köztörténetben elfoglalt helye régóta vita tárgyát képezi a történészek között. Kozári Monika könyvében két önálló fejezetet is szentel a dualista, illetve ezen belül a magyar államszervezet áttekintésének, s ez utóbbi fejezeten belül önálló címben (36-37. o.) foglalkozik a magyar alkotmánnyal, amelyről azonban nem nyilvánít véleményt, megmarad csupán a különböző jogtörténeti munkák álláspontjának ismertetésénél. A vonatkozó rész végkicsengése az olvasóban az lehet, hogy Magyarország írott alkotmányának hiánya valamiféle elmaradottságának köszönhető. Bizonytalanság érezhető továbbá az osztrák jog recepciójának, illetve a magyar jogalkotás dualizmuskori eredményeinek ismertetésénél is (37-40. o.). Sorrendben haladva jelen sorok szerzőjének az a véleménye, hogy a történeti alkotmány sem nem rosszabb, sem nem jobb az írott alkotmánynál. A két típus jellege más. Mi szól az írott alkotmány mellett? Jogállamban a jogbiztonság, a jog kiszámíthatósága, megismerhetősége, hozzáférhetősége. Ebből a szempontból az írott alkotmány előnyösebb helyzetben van. Mégis léteznek jelenleg is olyan országok — mint például Nagy-Britannia vagy Izrael —, amelyeknek demokratikus jogállamiságához kétség nem fér, mégsincs írott alaptörvényük. Az írott alkotmány ráadásul — kissé sarkosan fogalmazva — önmagában holt betű. Élővé a jogértelmezés teszi, amelyet az alkotmánybíróságok vagy a legfelsőbb bíróságok végeznek. Elég itt csak a magyar alkotmánybíróság ún. „láthatatlan alkotmány" koncepciójára utalni - egyszerű állampolgár számára ez sem teszi könnyebbé jogai és kötelezettségei teljeskörű megismerését, hisz az idő múlásával az alkotmány minden betűjét alkotmánybírósági döntések bontják ki, értelmezik, és foglalják rendszerbe. A magyar történelmet nézve a történeti alkotmányról szólva fontos megjegyezni — és ez okozza a viták többségét is —, hogy rugalmassága elsősorban nem a könnyebben módosíthatóságában, azaz egy jogalkotási technikában rejlett, hanem inkább azon tényben, hogy különböző korokban más-más joganyagra hivatkoztak alkotmány címén. Tehát a magyar történelmi alkotmány fogalma, tartalma változott korszakonként. Mást értünk alatta a középkori források vizsgálatánál, mást a reformkorban, és ehhez képest is módosul a tartalom a dualizmus alatt. Ennek a változó tartalomnak a források alapján történő meghatározása jelenti az igazi feladatot, és okozhatja az eltérő véleményeket. A technikai kérdések — vagyis hogy a történeti alkotmány hogyan, milyen szabályok szerint módosítható — egyszerűen, törvényi szinten, megfelelő intézményrendszer kiépítésével is szabályozhatók, akár meg is nehezíthetők. S még valami: az írott alkotmány nem más, mint egy törvény a sok közül, igazi védelmet annak írásba foglalása sem jelent közmegegyezés és a fentebb említett intézményi garanciák nélkül, de bizonyos esetekben még azzal együtt sem. Erre jó példa a szocialista alkotmányok sorsa. A másik — jogtörténeti szempontból jelentős — kérdés a dualizmuskori magyar jogalkotás eredményeinek vagy elmaradásának kérdése. Bár a szerző munkája alapvetően történelmi jellegű munka, amely biztos kézzel alkalmazza a segédtudományok, így a jogtörténet eredményeit, a magyar polgári törvénykönyv tervezetéről, mint a korabeli magyar jogtudomány egyik legjelentősebb kísérletéről, valamint a jogalkotás eredményeiről talán érdemes lett volna bővebben megemlékezni. Elsőként kiemelendőek a személyi feltételek. A dualizmus korának magyar igazságügyi miniszterei Deák Ferenc méltó utódai voltak. Csak említés szintjén esik szó a jogász Deák szellemi örököséről, az Andrássy-kormány igazságügyi miniszteréről, Horvát Boldizsárról, akinek pályáját a töredékes forrásanyag ellenére Mezey Barna részletesen feldolgozta. Még említés sincsen azonban a kiváló tudású Szilágyi Dezsőről, aki Mikszáth Az én kortársaim című művének egyik kulcsfigurája, s akinek hatalmas jogszabály-előkészítői munkásságát Stipta István foglalta össze több