Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Miskolczy Ambrus: Románok a történeti Magyarországon; Miskolczy Ambrus: Határjárás a román-magyar közös múltban (Ism.: Fenyő István) 1592

TÖRTÉNETI IRODALOM 1593 ebben nem a „vérség", nem az etnikum, hanem a török veszély elleni magyar-román összefogás észszerûsége játszott meghatározó szerepet. Román reneszánsz nem volt, de erdélyi román reformáció nagyon is, s vele román könyvnyomtatás, román nyelvű katekizmus, imakönyvek, Biblia. Luther és Kálvin tanítása e földön egyaránt meggyökeresedett, sőt Erdélyben a Szentháromságtagadó irányzat, az unitárius vallás is elterjedt. Erről úgyszintén szívesen olvastunk volna többet is, hiszen az unitárius hit egyedülállóan „magyar vallás", s fennállása mindenképp az erdélyi tolerancia bizonysága. Egyetértünk viszont a félig magyar - félig román származású Oláh Miklós esztergomi érsek alakjának kiemelésével: magyar nemes, aki sohasem tagadta meg román eredetét, s katolikus főpap létére az ortodoxokat is keresztényeknek vallotta. Az összefoglalás részletesen tárgyalja e toleranciát súlyosan sértő megnyilatkozást, a 17. századi ún. „oláhtörvényeket". Ezek a románokat és az ortodoxokat „megtűrtté" nyilvánították, azaz másodrangúvá bélyegezték. S a Habsburgok hódítása sem jelentett számukra jót - ők sem kívánták elfogadni a görögkeleti vallást. E célból szervezték meg a jezsuita rend tevékenységével a vallási uniót, írták alá a Diploma Leopoldinumot - az ellenreformáció a monarchia egységesítését és erősítését tűzte ki célul. Paradox módon épp az unionista görögkatolikus egyház intézményei váltak a román nemzeti ideológia bölcsőjévé. Inochentie Micu-Klein püspök volt az első román auktor, aki a román nemzetnek ősisége — római származása — okán követelt jogokat, kiváltságokat. A 17. századi krónikák után az ókori Róma nagysága és dicsősége e püspöknél lett a román nemzet történelmi jogalapja, a román nemzettudat meghatározója. Az Erdélyi Iskola, a Budán dolgozó görög katolikus szerzetesi triász „csak" kiaknázta az előd úttörését a nemzeti szellem megalapozásában (bár ez a „csak" nagyon sokat jelentett). Ettől kezdve az etnicitás átpolitizálódott Erdélyben, Moldovában, Havaselvén s determinálta a magyarsághoz való viszonyt. Miskolczynak ez a szempontja vitathatatlan. De nem 1918-ig — mint ő írja —, hanem 1990-ig. Hiszen Nagy-Románia kikiáltása 1918 decemberében is a román ősiségen alapult, utóbb pedig Ceausescu rendszere épp e nacionalizmussal próbálta legitimálni magát - sokáig nem is eredménytelenül. Mindenesetre a Supplex Libellus Valachorum mítosza a hajdanvolt nemzeti aranykorról, előtte a Horea-parasztfelkelés alaposan megrémítette az erdélyi magyar nemességet, amely mások esetleges jogaitól a maga előjogait kezdte félteni. Miskolczy a 19. század történésze, könyvében is a román nemzeti ébredés, liberalizmus fejezete sikerült leghitelesebben. A reformereknek Erdélyben is, Magyarországon is ekkortájt rá kellett eszmélniök arra, hogy a nemzeti különbség valójában osztálykülönbség: a földesurak többnyire magyarok, a jobbágyok románok. S ha Erdélyben az úrbérrendezést 1847-ben kielégítően megvalósították volna, vagy legalább az 1848-as pozsonyi úrbéri törvényeket azonnal kiterjesztik Erdélyre, sok rosszat elkerülhettek volna. Ha ez megtörténik, továbbá elismerik a románok nemzet-voltát, Balázsfalván nem gyűlik össze negyvenezer román paraszt és értelmiségi, Barnutiu hangja pedig elvész a pusztában. A Batthyány-kormány nem volt képes lemondani a magyar szupremáciáról, az uniót az Erdélyben többségben levő románok megkérdezése nélkül akarta megvalósítani. Wesselényi, Szász Károly intése visszhangtalan maradt. A szembekerüléssel azután mindkét nép csak veszített. Nagyon nehéz magyar historikusnak e történelmi mulasztásokról írni, mert ha hibákat és bűnöket mindkét oldalon elkövettek is, a nagyobb felelősség mindenképp az államhatalom birtokában levő magyar vezetőké. A Projet de pacification s a szegedi nemzetiségi törvény gyönyörű bizonyságai a realitásra való ráeszmélésnek, a későbbi konföderációs tervek szintúgy, sajnos azonban mindezt sok véráldozat árán tudták csak kölcsönösen felismerni. Miskolczy tárgyilagosan, a részrehajlástól óvakodva foglalja össze a „rossz út" állomásait. Érezni lehet, hogy az elfogultságokkal és előítéletekkel nyomatékosan szakítani kíván. S ami ezt elősegíti - tömörsége. Ez különben Miskolczy előadásának új és igen szerencsés vonása, előző műveiben nem mindig jellemezte őt. Itt viszont az óriási anyag egyfelől, a taníthatóság és tanulhatóság szempontja másfelől eleve fokozott önfegyelemre késztette őt. Lényegretörő és lényeglátó módon foglal össze majd ezer esztendőt. Egyetlen ponton azonban nem eléggé objektív. Az 1868-as nemzetiségi törvényt értékelve azt írja, hogy az hallgatólagosan kollektív jogokat biztosító törvény volt. Erről a törvényről valóban sok jót el lehet mondani, de ezt nem. Egyleteket csakugyan létesíthettek a nemzeti kisebbségek, de az egyetlen politikai nemzet deklarálása, azzal, hogy „befogadta" őket a magyar nemzetbe, egyszersmind „kizárta" őket a sajátjukból. Jogokat nem „hallgatólagosan" szoktak elismerni