Századok – 2006

TANULMÁNYOK - Cieger András: Az alkudozás küzdőterei. Lónyay Menyhért szerepe az 1867-es gazdasági kiegyezésben 1377

AZ ALKUDOZÁS KÜZDŐTEREI 1399 költségvetési tételek meghatározása, illetve a delegációk ügykörének a kialakítása miatt a legsürgetőbbnek a már jól ismert probléma megoldása, az államadósságok kezelésének a rendezése mutatkozott (erre törvény is kötelezte a két kormányt). Lónyay már karácsony másnapján tollat ragadott és ismételten kifejtette nézeteit a függő adósság kezeléséről. Igyekezett kihasználni a korábbi tárgyalások sikertelenségét, amikor úgy érvelt, hogy mivel e kérdésről tételesen sem az osztrák, sem a magyar kiegyezési törvények nem rendelkeznek, ezért a kezelés nem tartozhat a közös pénzügyminisztérium feladatai közé. Álláspontját már csak azért is támadhatatlannak tartotta, mivel a közös pénzügyminiszter nem a két törvényhozásnak, hanem a delegációknak volt felelős. A törvények viszont a delegációk hatáskörébe sem sorolták az államadósságokkal való foglalatosságot (e ponton tehát elfogadta Deák érvelését, legalábbis Beckével szemben), ezért ha mégis a közös pénzügyminiszter kezelné az adósságokat, akkor e vonatkozásban felelőssége „illuzórikus" lenne.7

2 Becke január 16-án igen terjedelmes levélben válaszolt Lónyaynak, melyben elismerte, hogy elvben lehetséges az államadóssági törvény idevágó 9. paragrafusának egy olyan értelmezése, miszerint a közös pénzügyminiszter feladata csupán annyi, hogy „a magyarok által az államadóssági teher után fizetett határozott összegű évi járulék havi részleteit telle quelle [úgy, ahogy van] az osztrák pénzügyminiszternek átutalja", ám ez ellentmond a törvényben található, igaz csak közvetett, rendelkezéseknek, de a kiegyezési tárgyalások egész történetének is. Ez utóbbi állítását alátámasztandó Becke korábbi tanácskozásokra hivatkozott, melyek során szerinte még nyoma sem volt annak, hogy a magyar fél ily módon értelmezné a közös pénzügyminisztérium szerepét. Úgy vélte, hogy a magyarok aggodalma eltúlzott és indokolatlan, amely veszélybe sodorhatja az egész pénzügyi kiegyezést. Arra figyelmeztette kollégáját, hogy ha a magyarok az államadósságok érdemi kezelését az osztrák pénzügyminisztériumra hagyják, akkor lemondanak egy fontos jogukról, a kezelés alkotmányos ellenőrzésének a lehetőségéről (ti. az osztrák pénzügyér nem felelős sem a magyar országgyűlésnek, sem a delegációknak). „És akkor egyáltalán miért van szükség közös pénzügyminiszterre?" - tette fel Becke a költői kérdést, majd hosszasan érvelt minisztériuma létjogosultsága mellett (konzultatív fórum a koronatanácsban pénzügyi kérdésekben; semleges állása révén közvetítő lehet a két kormány között; az egész monarchia érdekeinek a képviselőjeként előnyösebb kapcsolatokat építhet ki a nemzetközi pénzvilággal; a központi pénztárban az 1867. év végén mutatkozó jelentős aktívum egyben maradhatna, stb.). Végül levelét a következőképp zárta: „Feljogosítva éreztem magam, miután nekem is részem van a nagy kiegyezéses mű sikerében, felemelni a hangomat, ha e mű fejlődését veszélyeztetve látom. E veszély feltámad, ha a magyarok a pénzügyi kérdések súlypontját Ciszlajtániára helyezik. Éppen odajutunk, ahová a baloldal űz minket: a közös viszonyok gyengítéséhez a dualizmusban. Ezért arra kérem Excellenciádat, hogy az 72

Lónyay Menyhért Beckéhez, 1867. dec. 26. FA GZ 489/868 RFM Pr/1868 (Fasc. 1.1). A levelet tárgyalja még: Somogyi Eva: Kormányzati rendszer a dualista Habsburg Monarchiában. Bp. MTA TTI, 1996. 33., valamint: Olechowski-Hrdlicka: Die gemeinsamen Angelegenheiten der Österreichisch-Ungarischen Monarchie, i. m. 461.