Századok – 2006

TANULMÁNYOK - Standeisky Éva: "Forradalomcsinálta népképviseletek" Helyi hatalom az 1956-os forradalomban 1235

HELYI HATALOM AZ 1956-OS FORRADALOMBAN 1277 vissza. Egyértelműen ellenszenves volt számukra a kommunista hatalomátvétel utáni diktatúra, amely mind a megyét, mind a járást, mind az egyes településeket adminisztratív végrehajtó szervekké silányította, élükön a szigorúan centralizált párt- és tanácsi apparátussal. Nem véletlen, hogy a forradalom idején ez utóbbiakat söpörték el legelébb. A fentiek fényében nem meglepő, hogy az 1945-1948 közötti pártviszonyok felélesztése sem volt népszerű. Mindenekelőtt a közigazgatás akkori tendenciózus pártmegszállása miatt. A helyi önkormányzatokat a második világháborút követően a győztes Szovjetunió magyarországi képviselői által engedélyezett pártok képviselőiből létrehozott nemzeti bizottságok alakították újjá. A pártok paritásos alapon delegálták képviselőtestületi és törvényhatósági bizottsági tagjaikat, ami nem esett egybe a pártok valós támogatottságával. (Lásd az 1945-ös és 1947-es parlamenti választásoknak a kiegyensúlyozatlan erőviszonyokról tanúskodó eredményeit!) A népakarat, helyi érvényesülését az önkormányzati választások állandó halasztásával lehetett kijátszani: a kommunista párt, amely uralta a Belügyminisztériumot, hatékonyan tudta képviselni saját hatalmi érdekeit: ez a helyi politizálás teljes kiürüléséhez, az önkormányzatiság elsatnyulásához vezetett. 1956-ban a társutas népfrontosok és tanácsi vezetők buzgólkodása a nemzeti bizottságok létrehozására sokak számára az ügyes kommunista machinációkkal egyre kilátástalanabb pártharcokba süllyedő háború utáni éveket idézte föl. A települési és területi hatalomgyakorlás avítt és ellenszenves múltbéli formái a forradalom idején nehezítették, már-már lehetetlenné tették a modern polgári társadalomra jellemző politikai és intézményi struktúra megjelenését. A lemaradásnak nem csupán történelmi okai voltak: a forradalomból magából következett, hogy a közvetett, participációs demokrácia helyett a közvetlen demokráciára volt igény és idő. Az emberek azonnali döntést, igazságtételt és jóvátételt vártak, ehhez azonban hiányoztak az intézményi keretek. Nem a felszámolt, működésképtelenné vált pártállami struktúra eltűnte okozta a problémát, hanem a forradalmi hatalmi központ hiánya, illetve a megmaradt hatalmi szervek — mindenekelőtt a kormány — iránti bizalmatlanság. Azt az űrt, amelyet az országos forradalmi szervek hiánya keltett, a magukra utalt megyei, városi, járási és települési forradalmi szerveknek kellett kitölteniük. A sokközpontúság, az összehangolatlanság felértékelte ezeket a szerveket, és a magukra utaltság nem egyszer önteltté tette őket: miért éppen ők alkalmazkodjanak a szomszéd községhez (járáshoz, megyéhez), amikor maguk teremtették meg forradalmi szerveiket, maguk kínlódták ki a helyi irányításnak a helyzethez leginkább adekvát formáit? Mi a garancia arra, hogy mások jobban csinálják? Az elkülönüléssel szinte egyidejűleg felmerült a rendezettség, a hierarchiába tagozódás kívánalma is. Ezt a kétirányú folyamatot a helyi hatalmi átrendeződés elhúzódása, a forradalmi bizottságok újjáválasztása, kiegészítése lelassította. Minél népesebb volt egy település, annál nagyobb volt az esély arra, hogy a helyi hatalom csak lassan stabilizálódik. A járások és a megyék esetében még bonyolultabb volt a helyzet, hiszen a járási és a megyei forradalmi bizottságoknak az alsóbb szintek forradalmi bizottságainak érdekeit is képviselniük kellett, aminek nem csupán az volt a feltétele, hogy ezek már létezzenek, hanem meg is kellett szervezni a felsőbb szintek bizottságainak demokratikus —