Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Marelyin Kiss József - Ripp Zoltán - Vida István: A magyar-jugoszláv-szovjet kapcsolatok és a Nagy Imre-csoport sorsa 1953-1958 1079
A MAGYAR-JUGOSZLÁV-SZOVJET KAPCSOLATOK ... 1953-1958 1121 titkos pártdiplomácia korábbi eseményeire való hivatkozást mellőzte, aminek nyilvánosság elé tárása újabb ellentétek forrása lehetett volna. A továbbiakban a kulisszák mögött folytatódott a jegyzékháború. 1958 őszén mindkét fél presztízsveszteség nélkül igyekezett kikeveredni a konfliktusból, miközben éppen a presztízsszempontokat érvényesítő nyilatkozatok nehezítették ennek végrehajtását.13 3 Mindkét oldal ragaszkodott a saját álláspontjához, s egymás magatartásától tették függővé a további lépéseket. Ezért kölcsönösen arra törekedetek, hogy sakkban tartsák egymást, a dokumentumokkal alátámasztott tények közzétételével, de küldtek olyan jelzéseket, melyek világossá tették, hogy valamennyien a meddő vita lezárásában „érdekeltek". A konfliktus viszonylag gyors lezárulása elsősorban annak volt köszönhető, hogy mind a szovjet, mind a jugoszláv vezetés belátta, egyik fél számára sincs pozitív kimenetele a vitának. Sem a Nyugattal, sem a harmadik világgal kapcsolatos szovjet külpolitikai elképzelésekbe nem illeszkedett a jugoszláv kapcsolatok további rontása. Hruscsovnak pedig elsőrendű érdeke volt, hogy a szocialista tábor helyreállott egysége ne a kínai nyomásnak megfelelő resztálinizációs politikán, hanem saját elképzelésein alapuljon. A Szovjetunió végül mégis kénytelen volt tudomásul venni Jugoszlávia külön útját, azt, hogy a jugoszlávok újabb néhány évre kivonták magukat a blokkpolitika köréből. Moszkva külpolitikai érdeklődése egyre inkább a harmadik világ felé fordult. így aligha engedhette meg magának, hogy az el nem kötelezett országok mozgalmában vezető szerepre pályázó Jugoszláviával — mint blokkon kívüli szocialista országgal — kemény, néha durva szembenállási politikáját folytassák. Titónak sem állt érdekében, hogy a konfliktust tovább mélyítse a magyar '56 ügyében. Ezért az 1956 megítélése körül kialakult vita mederben tartására és lezárására törekedett. A belgrádi vezetés számára a viszonylag legjobb megoldást a hruscsovi-kádári politika jelentette továbbra is. A kapcsolatok tartós megrontása csak azzal járt volna, hogy balkáni szomszédaival fennálló problémái mellett további feszültségekkel kell számolnia. A jugoszláv, a szovjet és a magyar vezetőknek egyaránt fel kellett ismerniük: az 1958 nyarára mélypontra érkezett pártközi kapcsolatok további rontása, a harc folytatása nem csupán értelmetlen, de kifejezetten érdekeik ellen való. 133 Az ellentmondásos helyzet tükre Dobrivoje Vidic nyilatkozata, amelyet az ENSZ közgyűlésén a magyar kérdés napirendre tűzése ellen állást foglaló jugoszláv szavazat magyarázatáról adott. Ebben ugyanis a vádak megismétlésével mintegy relativizálta a szavazat súlyát. (Magyar Szó, 1958. szeptember 24.). A Külügyminisztérium ezzel kapcsolatos közleménye: Népszabadság, 1958. szeptember 26.
