Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Marelyin Kiss József - Ripp Zoltán - Vida István: A magyar-jugoszláv-szovjet kapcsolatok és a Nagy Imre-csoport sorsa 1953-1958 1079
A MAGYAR-JUGOSZLÁV-SZOVJET KAPCSOLATOK ... 1953-1958 1081 nem maradtak szovjet katonai egységek. A jugoszlávok önálló kül- és belpolitikája, a délszláv kisállamok összefogására irányuló törekvései (konföderációk) elfogadhatatlanok voltak Sztálin számára. A szovjet vezetők kétoldalú szerződések rendszerével a moszkvai központ által irányított államszövetség megteremtésének politikáját követték a térségben. A valóságos integráció helyébe az autarkia és az egyoldalú politikai és külgazdasági függés lépett. J. B. Titót és Jugoszláviát meg akarták leckéztetni a külön út, valamint a közép- és délkelet-európai hatalmi ambíciói miatt. Belgrád és Moszkva közötti vitákból hamarosan éles konfliktus, Jugoszlávia összeroppantását célzó komplex blokád, egy regionális feszültséggóc, a „balkáni kis hidegháború" lett. 1944 és 1948 tavasza között a két ország, a két párt és vezetői között még alapjában véve jó volt a viszony, illetve az egyre jelentősebb ellentétek nem derültek ki. Moszkva Jugoszláviát első számú és megbízható szövetségesének tekintette Közép- és Délkelet-Európában, s olyan országnak, amely a népi demokratikus országok közül a legtovább jutott a szocializmus szovjet modelljének meghonosításában. Nemzetközi téren a Nyugattal való összeütközések során Jugoszlávia a Szovjetunió oldalán állt. A jugoszlávok messzemenően támogatták a Zsdánov által a Tájékoztató Iroda megalakulásakor meghirdetett „két tábor" elméletet. A Szovjetunió volt Belgrád elsőszámú külkereskedelmi partnere, kiemelkedő szerepet vállalt az ország iparosításában, s széleskörű támogatást nyújtott a jugoszláv hadsereg felszerelésében és kiképzésben. A két ország közötti jó viszonnyal és együttműködéssel párhuzamosan nézeteltérések is kialakultak, de ezek 1948 nyaráig megmaradtak a kétoldalú kapcsolatok körében. Tito és környezete neheztelt a szovjet vezetésre mert nem támogatta Jugoszlávia igényét Triesztre és környékére. Aggodalommal figyelte az 1947 tavaszán kezdődő szovjet-albán közeledést, mert addig, Sztálin tudtával és egyetértésével, Belgrád gyámkodott az albán párt fellett, s szerette volna hosszú távon, szövetségi alapon, Albániát integrálni Jugoszláviába. A moszkvai pártkörök viszont azt sérelmezték, hogy Titóék előzetesen nem konzultáltak velük az 1947. augusztus l-jén megkötött jugoszláv-bolgár barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményről és egy jugoszláv hadosztály Albániába telepítéséről. További vitára adott okot a Dimitrov által felvetett kelet-európai államszövetség terve is.7 Bár Belgrád nem kívánta az ellentéteket kiélezni és kész volt kompromisszumokra, Sztálin és a szovjet vezetők 1948 tavaszán egyre durvább hangnemben bírálták, újabb és újabb vádakkal illették a Jugoszláv Kommunista 7 L. bővebben: Leonyid Gibianszkij: Az 1948-as szovjet-jugoszláv konfliktus és a Kominform. Múltunk, 1994. 4. sz. 111-145. - V Velebit volt külügyminiszter-helyettes, Tito környezetének egykori tagja a következőket mondta 2003-ban a vele interjút készítő Ritter Lászlónak: „Nézze, Sztálin egy zsarnok volt, aki azt hitte, hogy ő irányítja a világ összes kommunistáját. Minden kommunista pártnak az ő utasításait kellett követnie. Az összeütközés elkerülhetetlen volt közte és a Jugoszláv Kommunista Párt között. De biztosítom önt, hogy sokáig maximálisan lojálisak voltunk. Szinte mindenben elfogadtuk a szovjetek utasításait, és még azt is eltűrtük, hogy megpróbálnak beépülni a pártapparátusba és a különböző fegyveres testületekbe. Amikor viszont egyszer komolyabban ellenkezni mertünk, Sztálin rögtön visszahívta Jugoszláviából az összes tanácsadót, hogy engedelmességre kényszerítsen bennünket. Mi azonban erre nem voltunk hajlandóak. Ekkor került sor a szovjet és a jugoszláv pártvezetés közötti híres levélváltásra. (Tito diplomatája - Vladimir Velebittel Ritter László beszélget. Beszélő, 2004. 10. sz. 60-81.
