Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Roosevelt követe Budapesten. John E. Montgomery bizalmas politikai beszélgetései; 1934-1941 (Ism.: Deák István) 206

208 TÖRTÉNETI IRODALOM Budapestre küldték. Az amerikai elnök áldásával bocsátották útjára, aki némi halovány rokonszenvvel viseltetett „tengerésztársa", Horthy iránt. 1937. december 31-én Roosevelt azt írta Montgomerynek: „Kérem, mondja meg a Kormányzónak, hogy nekünk tengerészeknek össze kell tartanunk." (John Flournoy Montgomery: Hungary, the Unwilling Satellite (New York: Devon-Adair Company, 1947.), a 26. oldallal szemközt megjelenő levél. A rokonszenv bőséges viszonzásra talált: Horthy biztosította Montgomeryt afelől, hogy amennyiben a magyarok leadhatták volna szavazatukat az amerikai választásokon, döntő többségükben biztosan Rooseveltre szavaznak. Hogy miért lett volna ez így, rejtélyesnek tűnik, hiszen mind Horthynak, mind Montgomerynek vérmérséklete és politikai ideológiája egyaránt jobbra helyezkedett el Roosevelt-től és annak New Deal programjától. Talán csak arról volt szó, hogy a magyarok mindent szerettek, ami amerikai. Hiszen Amerika volt az az ország, amely 1920-ban elutasította a Magyarország számára megalázó trianoni béke aláírását, emellett az ő országukban egy milliónál is több magyar emigráns élt. Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok emléke is hozzájárulhatott ehhez a rokonszenvhez, aki az első világháború után az Egyesült Államok katonai képviselőjeként segített Magyarországot megszabadítani a román megszállóktól, és szerepe volt abban, hogy Horthy kisszámú ellenforradalmi csapatai 1919-ben bevonultak a fővárosba. Budapesten Montgomerynek semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy barátok között van. A Magyarországon élő Habsburg családtagok ugyanúgy kedvesek voltak hozzá, ahogyan a kormányzó vagy a Károlyiak, az Apponyiak, a Sigrayak, a Széchényiek, a Zichyek és más válogatott mágnások, akikkel teniszezett és golfozott, és akik partijaikon elbűvölték őt. Nem mintha ne látott volna át rajtuk olykor. Néhány naplóbeli megjegyzése kifejezetten gúnyos, különösen a Habsburg főhercegek és különcségeik kapcsán. De leírása abban mindig változatlan, hogy mennyire hízelgőnek érzi a ráirányuló, megkülönböztetett figyelmet. íme egy önelégült kis jenki, aki ötvenes éveinek vége felé (Montgomery 1878-ban Sedalia-ban (Missouri) született. 1954-ben halt meg az Egyesült Államokban.) frakkban, zsakettben vagy szmokingban díszeleg, aszerint amit a jeles alkalom megkívánt.. Montgomeryt minden benyomása arról győzte meg, hogy Magyarországon szinte senki sem kívánta a Habsburgok visszatérését a trónra, ahogyan ezt maga Montgomery és kormánya sem akarta volna. De hosszú ideig sem a követ, sem washingtoni irányítói nem ismerték fel, mennyire mellékes a „Habsburg-kérdés" a náci Németországéhoz képest. Mellesleg Ottó, a Habsburg trónkövetelő, Hitler legelszántabb ellenfelei közé tartozott, amire Montgomery már csak a háború után döbbent rá. A Vonakodó csatlós-ban rója fel Benesnek, a csehszlovák elnöknek — akinek személyét egyébként a Führer kedvenc céltáblának tekintette —, hogy még ő is Hitlert választotta a liberális és toleráns Habsburgokkal szemben. Montgomery véleménye szerint Benes szándékosan gáncsolta az osztrák vezetés erőfeszítéseit az 1938-as Anschluss megakadályozására. Valóban figyelemre méltó, milyen komoly mértékig vált Montgomery „magyarrá", és osztotta a magyarok gyűlöletét a csehszlovákok iránt vagy megvetését a románokkal szemben. És valóban nem lett volna könnyű átlátnia magyar beszélgetőtársai náci-ellenes tiltakozásain. Nem mintha a magyarok hazudtak volna neki, csakhogy ma már tudjuk, hogy náci-ellenszenvük nem feltétlenül jelentett ellenérzéseket a német szövetséggel szemben. Montgomery gyakran azt sem vette észre, hogy a kormányzó ellenséges érzései a nyilaskeresztes párt iránt jól megfértek Horthynak a német hadsereg iránti csodálatával, amint az a tény, hogy elutasította a német rasszista antiszemitizmust, sem akadályozta meg abban, hogy jóváhagyja a magyarországi zsidótörvényeket. Montgomeryt valószínűleg olyan események vezették félre, mint amilyen például a budapesti operaházban történt 1939. március 15-én, ahol Horthy és Montgomery egyaránt jelen voltak. Az egyik páholyban néhány nyilaskeresztes fiatal hangoskodva tiltakozott karizmatikusnak tartott vezetőjük, Szálasi Ferenc bebörtönzése miatt. Kíváncsiságtól hajtva Montgomery is igyekezett a demonstrálók közelébe kerülni, és így tanúja lett a furcsa jelenetnek, amelyben a dühödt kormányzó felrohan a lépcsőkön, és szitkozódva felpofoz néhány tüntetőt - mielőtt testőrei a segítségére érkezhettek volna. Horthy egész hátralévő életében hálás volt ezért a követnek, akiről tévesen azt hitte, hogy az ő megsegítésére sietett a helyszínre. A kormányzó leginkább azért vetette meg a magyar nácikat, mert demagógok és plebejusok voltak, és vették maguknak a bátorságot, hogy egy ilyen nagy nemzeti ünnepen saját vezetőjüket dicsőítsék. Magyarországnak csak egy vezetője lehetett, a kormányzó, akit a sajtó következetesen félistenként mutatott be. Frank Tibor találó szavaival: Montgomery maga is „már-már mitológiai erővel ruházta fel" Horthyt (56.