Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában (Ism.: Niederhauser Emil) 201

203 TÖRTÉNETI IRODALOM Ábrahám Barna és Stekovics Rita a szerb nemzetfejlődésben a középkori szerb államok kialakulásától kezdődően az ortodoxiával való kapcsolatot tartják alapvetőnek. 1690 után a szerbek jelentős része Magyarországra (Magyarhonba) költözött át, ez vált a nemzeti műveltség központjává. Az eredeti szerb területen 1827-ben a lakosság fél százaléka írástudó. A délszláv területek szerb vezetés alatti egyesítése már korán előkerül, 1918-ban pedig meg is valósul. Az új jugoszláv állam valójában szerb (pl. 1938-ban a 165 tábornok közül csak kettő nem szerb). A második világháború idején a horvátok rendeztek vérfürdőt a horvátországi szerbek közt, 1945-ben a fordítottja ment végbe, majd ugyanez szerb-albán vonatkozásban megismétlődött. 1986-ban a szerb tudományos akadémia memoranduma a szerb nemzet keserves helyzetét panaszolta fel: az 1974-es alkotmány értelmében a szerbek 40%-a kisebbségbe került. 1918 után Pasic miniszterelnök a nagyszerb állam kedvéért lemondott a modernizációról, ellenfelei ezt is akarták megvalósítani. A magyarellenesség ma is megvan, a magyar kisebbséget a NATO előőrsének tekintik. A III. -— legterjedelmesebb — részt Gereben Ferenc és Nagy Attila tanulmánya nyitja a magyar olvasási szokások különbségeiről Vas és Hajdú-Bihar megye példáján, két 1980-as évekbeli felmérés alapján. Az igen részletes összevetés általános iskolásokra és felnőttekre vonatkozik. A szerzők sok adattal igazolják a nyugati régió nagyobb kulturális nyitottságát, a keletiek konzervativizmusát. Egyes adatokból kiderül, hogy az északi megyék állnak a legalacsonyabb szinten. Budapest egészen más a maga pesszimista jövő- és magyarságképével. A lódzi Marek Koter és Máriusz Kulesza a lengyel országhatár kialakulásának földrajzi és történelmi okait vizsgálják. A vízrajzot tartják az alapvető földrajzi tényezőnek. A település folyóvölgyekben történt: hat ilyen régiót mutatnak ki az Odera és a Visztula mint tengely körül. A három nyugati régióból kettő, a sziléziai és a pomerániai hosszú időre elveszett, keleten viszont új folyók révén újabb területek kerültek Lengyelországhoz: Litvánia (vele Ukrajna) és Livónia (a Daugava-Dvina révén). Ezek a keleti területek már etnikailag vegyesek voltak. A felosztások idején, majd a 20. század során született határok már seholsem igazodtak a földrajzi határokhoz, hanem önkényesek voltak; 1945-ben az északi határt Sztálin rajzolta meg. A krakkói Grazyna Prawelska-Skrzypek és Marta Moskal Kis-Lengyelország, vagyis Krakkó és környéke identitását elemzik. A terület régóta határvidék, őslakói a lemákok vagy lemkék, idetartozik Szepes és Árva lengyelországi része, meg a Magas Tátra-menti Podhale. A lakosság pozitívan viszonyul a régióhoz, itt megőrződött a folklór. Mégsem teljesen határvidéki régió, mert nem integrálódott a szomszédos területekbe. Halász Iván (milyen szerencse, hogy sok tanulmányt írt a kötetbe!) Morvaországot veszi szemügyre. A 19. század végétől található itt gyenge regionalizmus. A lakosság cseh öntudatú, jóllehet a birodalmi őrgrófság régóta különállt a szorosabb értelemben vett Csehországtól, Cirill és Metód hagyománya élő volt, s a tartománynak nem volt rendi kapcsolata a csehekkel. A 18. századi bécsi orientáció után mégis a németektől való félelem miatt a cseh identitás az erősebb, igaz, az értelmiség jórésze elnémetesedett. A régió kapcsolata a csehekkel intenzívebb, mint a szlovákokkal. (Palacky morva születésű csehnek nevezte magát.) 1968-ban felvetődött egy cseh-morva-szlovák föderáció terve, de a két partner ellenzésén megbukott. Létezik morva regionális öntudat, de ma nem a különállás a legégetőbb kérdés. Mária Dubayová eperjesi antropológus Szlovákia multietnikus és multikulturális jellegét bizonygatja. Az 5-6. század óta jelenlévő szláv etnikum a Mátra és a Bükk térségére is kiterjedt. A 12-14. század óta számottevő a német kolonizáció, a 10. század óta zsidók, 1322 óta romák is éltek itt. Délen jelentős a magyarok száma, a palócok néprajzi regionalitásként említhetők. A Sussexben működő Juraj Buzalka a felekezeti megoszlás politikai hatását, a katolikus többség és az evangélikus kisebbség különbségeit (kollektív/individuális, hierarchikus/laikus) vizsgálja. A 18. században az értelmiség még többségében evangélikus, de Csehszlovákia csak a katolikus sztereotípia szerint volt protestáns állam. Tiso a háború alatt keresztény nacionalizmust hirdetett. 1945 után az evangélikusok körében nagyobb affinitás volt a kommunisták iránt, ezért ők ma tartózkodóbbak, mert a pártállami korszak mélyebben érintette őket. A szerző az 1989 után előkerülő pártokat is jellemzi: Meciar pártja populista, inkább katolikus; az evangélikus Nemzeti Párt, izolacionista és antidemokratikus; a felekezetenkívüli Demokrata Unió liberális és Nyugat-barát; az öt pártból alakult Demokratikus Koalíció inkább katolikus. Az ungvári Kobály József a ruszinokat mutatja be. A ruszinok regionális sajátosságokkal rendelkező ukránoknak tekintik magukat, korai betelepülésük legendája ma is él. Önálló ruszin irodalmi nyelv csak a háború utáni Jugoszláviában jött létre. Addig az orosz és az ukrán orientá-