Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szerkesztői jegyzetek a Pesti Hírlaphoz I. kötet. 1841. (Ism.: Pajkossy Gábor) 1579

TÖRTÉNETI IRODALOM 1585 szabadulásukat nem Jellacic-nak és a császárnak, hanem a magyar reformellenzéki politikusoknak — s közülük is főként Kossuthnak! — köszönhetik. Sked professzor szerint az igazi „államcsíny" nem Jellacic horvát báni kinevezése volt, a már hivatalban lévő magyar miniszterelnök megkérdezése, netán ellenjegyzése nélkül, hanem éppenséggel Batthyány Lajos miniszterelnöki megbízatása, amelyet István nádor — magyar bíztatásra — vitt keresztül pár nappal korábban, az államkonferencia kifejezett akarata ellenére (158-160.)./Ez a beállítás azonban téves, mert a nádor nem követett el semmiféle jogsértést, amikor ezt az osztrák birodalmi intézményt figyelmen kívül hagyta. A követett eljárás (és hátterében a nádor és a magyar király viszonya) megítélése ugyanis csak a magyar közjog alapján lehetséges, amelynek betartására az uralkodó esküt tett, márpedig a Corpus Iurisban nincs olyan artikulus, amely bármely magyar ügyben befolyást engedne az osztrák birodalmi államkonferenciának. István nádor tehát tettével nem a jogrendet rúgta fel, hanem csak egy családi belső megállapodást került meg (amelyért később személyesen meg is lakolt ugyan, de ennek a közjogi problematikához semmi köze). Ami viszont Jellacic horvát báni kinevezését illeti, a magyar végrehajtó hatalom vezetőjének sokévszázados joga volt dönteni a horvátországi közigazgatási kérdésekben - így mellőzése kétségkívül a fenálló államrend megsértése volt. Sked azután még fokozza is a fogalmi zavart, amikor pár oldallal később már az egész márciusi forradalmi átalakulást „államcsínynek" minősítette (165.), miáltal végső soron a Londonba menekülő Metternich herceg és társai — manapság talán nem a legmodernebbnek számító — álláspontjával került azonos platformra. Komoly érzelmi elfogultságát elárulja az a tény, hogy bár egymás tükörképeinek minősíti Kossuthot és Jellacic-ot (181.), a konkrét elemzésekben mégis kizárólag az előbbi lesz az összes konfliktus okozója, egészen a háború kirobbantásáig! (176, 178.) A felsorolt példák összességükben jól érzékeltetik, hogy a kiindulópont téves megválasztása miatt milyen sokféle irányban torzulhat el az a bizonyos, a figurák és események ábrázolására használni kívánt történészi tükör. Áttérve a többi tanulmányra, Péter László mellett a kötet legszellemesebb — a szó intellektuális értelmében legszórakoztatóbb — elemzését Frank Tibor írta Kossuth „shakespeare-i angolságának" mítoszáról, mint az angolszász nyilvánosságban ügyesen manipulált tömegkommunikációs eszközről. Kingston-Tiszai Klára előadása fontos kérdésről: Karl Marx és Kossuth viszonyáról szól, de meg kell jegyeznem: nem értem, hogyan lehet erről a témáról Maller Sándor, de méginkább Frank Tibor alapvető munkájának említése nélkül írni. A szerző bizonyára annak a jelenlegi formájában kéziratos monográfiának a főbb megállapításait igyekezett összefoglalni, amelyben Horváth Árpáddal közösen dolgozták fel a témát, dicséretes alapossággal - és azokról a lapokról nem is hiányoznak a szükséges szakirodalmi hivatkozások. Nem ismerethiányról van szó tehát, hanem arról, hogy az előadásának jegyzetanyagában sajnos nem sikerült a kötet historiográfiai bázisát arányosan megjeleníteni. A magyar 1848/49 néhány fontos külpolitikai kérdése kapcsán hasznos historiográfiai elemzést nyújt Martyn Rady, összehasonlítva Waldapfel Eszter és Kosáry Domokos koncepcióit. Meggyőzően érvel amellett, hogy Kosáry hol és mennyiben haladta meg Waldapfel munkásságát - bár nála Erdődy Gábor két fontos könyvének említését kell hiányolnom. Végül Rady munkája kapcsán említem meg — bár a kötet más szerzőinél is gyakran előforduló — azon, mondhatni módszertani tévedést, ahogyan szövegeikben a Pragmatica Sanctio dokumentumát és „fogalmát" kezelik. Kritika nélkül elfogadják ugyanis a korabeli osztrák iratokban — és az azokat népszerűsítő, magyar konzervatív publicisztikában (pl. Times-cikkek) — szereplő állításokat arról, mi is felel meg a Pragmatica Sanctiónak, vagy mi ellenkezik vele. Sked professzor különösen sűrűn olvassa a magyar kormányzat tagjainak fejére, hogy politikájuk, jogértelmezésük — szerinte — mennyire nem felelt meg e fontos dokumentum rendelkezéseinek (különösen 165, 168, 175, 177.). Am a Habsburg-ház öröklési rendjét szabályozó, a magyar törvénytárba is bekerülő családi megállapodásnak nem létezett korabeli kizárólagos értelmezése! A családi kapcsolatból a hatalmi-uralmi rendre nézve többféle „érvényes" magyarázat következhetett - így pl. lehetett úgy okoskodni, amely ellentétbe hozta, de lehetett úgy is, amely harmonizálta az 1848-as áprilisi törvényekkel. A kor politikusai természetesen mindkét oldalon ügyesen bűvészkedtek a Pragmatica Sanctio „varázscilinderével" - de a mai történetírás gyermek marad, ha e trükköket el is hiszi. Csorba László