Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szerkesztői jegyzetek a Pesti Hírlaphoz I. kötet. 1841. (Ism.: Pajkossy Gábor) 1579

TÖRTÉNETI IRODALOM 1581 amelyet a császár és király maga szentesített! - ám utólag az osztrák kormány megkérdőjelezett. Erősen vitatható az is, hogy 1849 tavaszán valóban az április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat hiúsította meg a kompromisszum „faint" esélyét (10.), amikor az orosz segítségről már március végén megindultak a tárgyalások. És megintcsak a stílus erejének, a megtalált fordulat — szellemi emberek kontra profi tömegpolitikusok — kiélezési szándékának tulajdoníthatom a szerzőnek azt az állítását, miszerint Kossuth intellektusa alacsonyabb színvonalú lett volna, és a gondolkodása kevésbé mély, mint Széchenyié, Deáké, vagy Eötvösé (10.). Gondolattal, tudással győzött Kossuth a Kelet népe-vitában a gróf, a megye-vitában a báró ellen, a zalai táblabíróval pedig szoros, szellemileg egyenrangú barátságban küzdötte végig a reformkort. Péter professzornak a bevezető életrajzban megfogalmazott markáns megállapításai felbukkannak a kötetben publikált jogtörténeti tanulmányában is, ahol a magyar rendi közjogban kialakult alkotmányos fogalmak kossuthi átértelmezésének folyamatát, az áprilisi törvényekkel létrejött új államjogi konstrukció kialakulását mutatja be, színesen és szellemesen. Am megismétli azt a kissé leegyszerűsítő tételét, hogy az áprilisi törvények értelmezésével kapcsolatos, kibeszéletlen (iintractable) alkotmányos konfliktus vezetett a háborúhoz (91.). Jog és hatalom történelmi viszonyának ismeretében azonban biztosak lehetünk abban, hogy amiként a leghézagmentesebb érvelés sem tudja megakadályozni a háborút, éppúgy a jogi struktúrákon belüli legképtelenebb logikai hiányok és bakugrások sem tudják előidézni, ha nincs mögöttük egyértelmű politikai szándék. A polgári átalakulás korában a jogi átmenetek mindig vitathatók és problematikusak, mert a feudális korszakban kialakult formákat értelmezik át a polgári jogfogalmaknak megfelelően, és ez szükségképpen kisebb-nagyobb erőltetéssel jár. A kérdés mindig „csak" az, van-e olyan hatalom, amely a vitatható jogi szituációt ki akarja használni a maga érdekében. A jogi vita 1848 augusztusának végén jó ürügyet adott a bécsi udvarnak a szakításra - de a kamarilla korabeli levelezésében a legélénkebben nyiltakozó revansvágy ismeretében, úgy vélem, aligha kétséges, hogy amikorra készen álltak Windisch-Graetz herceg csapatai, bármely más konfliktust alkalmasnak találtak volna ugyanerre a szerepre. Nagyon érdekes Péter László tanulmányának az a részlete, amelyben arra utal, hogy az 1847/48. évi utolsó rendi országgyűlés decemberi-januári vitáiban Kossuth kétségbe vonta, hogy Horvátország, mint önálló ország, létezik-e egyáltalán (87.). A kérdésnek az adja a pikantériáját, hogy fél évre rá, 1848 augusztus végére Kossuth is eljutott oda, hogy a horvát tartományi önkormányzat széleskörű kiterjesztésével kell megpróbálni megbékéltetni, és így a bécsi restaurációs erőkről leválasztani a horvát nemzeti mozgalom erőit. A nyár konfliktusai során pedig leveleiben többször is utalt arra, hogy ő már 1842-ben javasolta a pesti megyegyűlésen, hogy „belkormányzati tekintetben" Horvátország váljon el Magyarországtól, és csupán a közös korona (perszonálunió) maradjon közöttük a kapocs. Mindezen gesztusainak őszinteségét kérdőjelezheti meg tehát Péter professzor figyelmeztetése. Az 1847. decemberi, eredetileg a honosítási problémák körül zajló vita kontextusának közelebbi vizsgálata azonban feloldja az ellentmondást. Kossuth — aki ekkoriban már tizenöt esztendeje követte a lehető legrészletesebben a diéták tevékenységét, sokáig mint újságíró, legutóbb pedig már mint megyei követ — elképesztő jogi-történeti tudás birtokában vitázott ellenfeleivel, így többek között Pozsega, Verőcze és Szerém megyéknek a modern horvát nemzeti mozgalom érveit hangoztató követeivel. Ennek során többször is kifogásolta azt a történeti csúsztatást, hogy miközben ez a politikai irányzat a maga követeléseinek alátámasztására erőteljesen hivatkozott a középkori Horvátország egykori jogi státusára, Magyarországhoz fűződő különleges államjogi kapcsolataira, valójában az a terület, amelyre e jogok egykor vonatkoztak, akkor már nem képezett önálló államot (részben Törökországhoz, részben a katonai határőrvidékhez került), és a modern mozgalom a szlavóniai megyékre vitte át —- történetileg tehát alaptalanul! — mind a „Horvátország" elnevezést, mind az ehhez kötődő történeti-jogi érvkészletet. Kossuthnak formálisan nyilván igaza volt - de erre a problémára is érvényes az, amit a feudális kori jogi örökség polgári kori „használatáról" fentebb mondottam. Csúsztatás ide vagy oda, Horvátországnak ekkor már az említett szlavóniai megyéket nevezték - és ezt az önértelmezést a magyaroknak el kellett fogadniuk, ha őszintén akarták a párbeszédet és a megbékélését. Ezért azt is gondolhatnánk, hogy maga a vita, a velejáró konfliktus esetleg olyan következményekkel is járhatott, hogy ennek folytán esetleg lassulhatott Kossuthban a horvát nemzeti mozgalommal való megegyezés belátásának szükségessége. Am nem így történt: az 1848 nyári események hatására elsők között lépett erre az útra - és ha mégis későn, egész nemzedékének volt ez közös hibája. Áttérve a kronológiai szempontú írásokra, Urbán Aladár — akinek korszakos érdeme, hogy évtizedes kutatásai meggyőző eredményeként Batthyány Lajos alakját újra 1848 fókuszpontjába ál-