Századok – 2005
TÖRTÉNETI IRODALOM - Der aufgeklarte Absolutismus im Europaischen Vergleich (Ism.: Ugrai János) 1570
TÖRTÉNETI IRODALOM 1573 területtől, majd Regensburgot, Augsburgot, Konstanzot érintő elképzelésekkel állt elő. Am II. József rendkívül erélyes, makacs fellépésével Passaun kívül számottevő eredményeket nem ért el. Pusztán a Habsburg Birodalom és a katolikus egyház tradicionális egységének a megbomlásához és az egyházi-regionális különbségek jelentőségét felismerő, s ezért a radikális megoldásoktól óvakodó Kaunitzcal való szembenállásának a fokozódásához járult hozzá. Témáját tekintve akár az országtanulmányok sorában is helyet kaphatott volna Bruno Bemard írása, amelyben a brüsszeli egyetem oktatója a Habsburg felvilágosult abszolutizmus belgiumi mérlegét készítette el. A középkori privilégiumok (főként a Statthalter intézményének) megmaradó jelentősége, a francia és a spanyol hatás nagysága, valamint a nép lokális nyelvhasználata sajátos helyzetet teremtett a térségben. Ezért a bécsi központosítás kevés sikerrel járt. A Kaunitz révén már Mária Terézia idején erősödő, majd II. József által tovább fokozott centralizáció legsúlyosabb következménye nem az ausztriai közigazgatás átültetése, a hagyományos jogszolgáltatás felszámolása vagy a jozefinus egyházpolitika elterjesztése volt, hanem a térség virágzó gazdaságának a megakasztása a fejlődésben: Bécs politikai okokból gátolta a haladó kezdeményezéseket (például a brüsszeli akadémia megalapítását) és a tartomány rovására takarékossági intézkedéseket vezetett be. A felvilágosult abszolutizmus határait boncolgató közleményében Andreas Gestrich trieri professzor arra a belső ellentmondásra hívja fel a figyelmet, hogy a felvilágosult despoták egyszerre tápláltak ellenszenvet a tradicionális privilégiumokat birtokló társadalmi rétegek és a felvilágosodás forradalmi eszméi iránt. Ε belső feszültség magyarázza azt, hogy az érdekelt uralkodók az átfogó strukturális reformok terén csaknem kivétel nélkül kudarcot vallottak, miközben kisebb jelentőségű innovációkban vagy szimbolikus szempontból fontos kérdésekben mindenhol jelentős fejlődés észlelhető. A felvilágosult abszolutizmusok sikertelenségének fő okaként tehát a felvilágosodás és az abszolutizmus közötti, szükségszerű, bár a kortársak által sokáig fel nem ismert ellentmondást jelöli meg a szerző. Ugyanakkor kiemeli, hogy a strukturális változtatások lehetetlenségét könnyen magyarázza az abszolutizmus legfontosabb pillérének, a XVIII. századra túlburjánzott, de mégis egyre terebélyesedő bürokráciának a magatehetetlensége, amelynek köszönhetően költséges fejetlenség uralkodott a kései abszolutista államokban. A németül frappánsan hangzó Gegenaufklärung, azaz az 1800 körüli németországi, ausztriai reakció a témája a weimari Wolfgang Albrecht néhány oldalas referátumának. A legfeljebb másfél évtizedes múltra visszatekintő kifejezés azokat a felvilágosodással és felvilágosult abszolutizmussal szembeni konzervatív törekvéseket jelenti, amelyek — a klasszikus konzervativizmussal ellentétben — alternatívaként mindössze a régi rend visszaállítását kínálták. A felvilágosodás túlzásainak kigúnyolásával, összeesküvés-elméletekkel való riogatással, az uralkodók meghasonulását (például II. József „nevezetes tollvonását") kihasználó demagógiával léptek fel. A reakció fő céljának a cenzúra szigorítása, az államigazgatáson és különösen a tanügy-irányításon belül a vallásosság, az egyházi befolyás erősítése számított. A felvilágosult abszolutizmus próbálkozásainak utóéletével két szerző foglalkozik a harmadik fejezetben. Matthias Rettenwander a jozefinizmus elhúzódó — nyomaiban még a 20. században is fellelhető — hatását vizsgálja. Hangsúlyozza, a jozefinizmus szűkebb értelemben sem zárult le a névadó halálával, s később újabb és újabb formákban jelent meg a 19. század folyamán. A császár radikalizmusától jóval visszafogottabb jozefinista nyilvánosság — amely Bécsben hivatalnokokból, Pesten és Prágában irodalmárok, újságírók, ügyvédek csoportjaiból állt — 1795 táján került először válaszút elé. A szerző által „kritikus jozefinistákként" emlegetett, a kontinuitást biztosító értelmiségiek az áldozataivá váltak elenyésző kisebbségük konspirációs tevékenységének, Jakobinus" mozgalmának. A megtorlás és a reakció emigrációba, passzivitásba és nem ritkán a hatalommal (a politikai rendőrséggel) való együttműködésbe taszította II. József híveit. A kijózanodás, beletörődés, önmegtagadás évtizedei után 1830 jelentette a kései jozefinisták első reneszánszát. A júliusi párizsi események Bécsben is kifejtették hatásukat: az eleinte csak a „nép császára" utáni epekedés egyház- és cenzúraellenes követelésekkel, sőt a szalonok és olvasóegyletek mélyén arisztokrataellenes, polgári utilitarista programokkal egészült ki. Különösen látványos sikereket értek el a gazdasági fejlődés pártolása terén, amely előkészítette a terepet az átfogó társadalmi változások követelésének. Ugyanakkor az 1848-as forradalmi fejlemények a kései jozefinizmus bázisát jelentő, immár nemcsak hivatali, hanem gazdasági alapon is szerveződő polgárságot hirtelen a nemzeti kérdéssel szembesítették. Ettől megrettenve, saját pozíciójuk védelme érdekében a polgárok felsorakoztak, az udvar, a hadsereg, a főnemesség és a felső bürokrácia mögé és a későbbi neoabszolutizmus támogatóivá váltak. Ám Rettenwander kiemeli, hogy a nyílt