Századok – 2005
BESZÁMOLÓ - (In)divisibiliter ac (in)separabiliter. IV (Habsburg) Károly; az I. világháború és a soknemzetiségű Monarchia felbomlása. Nemzetközi konferencia Rómában; 2004. november 25-26-án (ifj. Bertényi Iván-Zeidler Miklós) 1515
1548 BESZÁMOLÓ te volna az országot, míg a gyengébb utódok nem tudták megakadályozni az összeomlásért elsősorban felelős Károlyi Mihály és szövetségesei megerősödését, majd hatalomra jutását. A legélesebben fogalmazó Hegedűs Lóránt szerint „e két történeti alak közül Tisza Istvánban lakott a Fenség s az Állam, míg IV Károlyban egy csipetnyi sincs a felségességből". De természetesen Károly csak annyiban volt hibás, hogy ő vette ki a „nemzeti hős" kezéből a fegyvert, a baloldal történelmi felelősségét mindez cseppet sem csökkentette szemükben. Ezzel szemben az amúgy természetesen korántsem egységes csoportot alkotó Károlyi-párti visszaemlékezések számára a király teljesen másodlagos szereplője az eseményeknek. A Horthy-korszak vehemens támadásaival szemben memoárjaikban azt bizonygatták, hogy nem ők, hanem éppen a konzervatív Tisza-rendszer merevsége vezetett az összeomláshoz. Ebből a nézőpontból a király inkább pozitív szereplő, hiszen leváltotta Tiszát és megpróbálkozott a reformokkal. (Ez alól jóformán csak Nagy Vince Károlyi-párti belügyminiszter több évtizeddel későbbi memoárja a kivétel, mely a hagyományos Habsburg-ellenes előítéleteket visszhangozva kritizálta Károlyt.) Sőt, Károlyi Mihály beállításában az uralkodó voltaképpen ugyanazt akarta, mint ő: békét, demokráciát és szociális reformokat, csak reakciós környezete miatt nem sikerült egymásra találniuk, és miattuk nem sikerült megvalósítani azt a programot, mely egyedül garantálta volna az összeomlás elkerülését. Károly fő hibája a baloldal szerint az volt, hogy ingadozott, környezete hatása alá került, és a reformokhoz és személycserékhez túl későn folyamodott, miáltal ők túl későn jutottak hatalomra, amikor már nem tudtak segíteni a helyzeten. Károlyi Mihály önigazoló ferdítésekkel teli emlékiratai még azt is felrótták a királynak, hogy szociálisan nem volt eléggé érzékeny, és a baloldali politikus azt sugallta, hogy Károly antiszemita volt - mely vádakat bízvást minősíthetünk alaptalannak. Bertényi külön kitért a Károly 1916 végi koronázásáról szóló visszaemlékezésekre. Míg a királyhoz lojális szerzők az ünnep magasztosságát hangsúlyozták, többen utaltak a szertartás során történt apróbb hibákra, melyeket — íráskészségüktől függő színvonalon — nyíltan vagy művészi formájú sugalmazással rossz ómenként értelmeztek Nagy Vincétől Károlyi Mihályon át Bánffy Miklósig. Összességében tehát az emlékírók olyan uralkodóként mutatták be Károlyt, akinek erejét felülmúló kihívásokkal kellett megküzdenie és ezért sikertelenül próbálta meg feltartóztatni a felbomlást, ám — ellentétben nem egy osztrák szerzővel — nem őt tették érte felelőssé. Gratz Gusztáv véleményét szinte minden magyar szerző is aláírhatta volna: Károly „a legjobban azt szerette volna, ha minden népének összes kívánságait ki tudja elégíteni, hogy azután velük egyetértésben uralkodjék. De ez természetesen lehetetlen volt, mert ezek a kívánságok ellentétesek voltak és egymást zárták ki." Ezt követően Zeidler Miklós, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója IV. Κároly trónfoglalási kísérletei Magyarországon c. előadásában a magyar történetírás négy évtizedes termése és a kortárs főszereplők emlékiratai alapján foglalta össze a királyjárások történetét. Az előadó először a világháborút követő évek bonyolult európai nagypolitikai viszonyait vázolta fel, amikor minden európai állam igyekezett még az alakulóban lévő új hatalmi rendszer meg-