Századok – 2005

BESZÁMOLÓ - (In)divisibiliter ac (in)separabiliter. IV (Habsburg) Károly; az I. világháború és a soknemzetiségű Monarchia felbomlása. Nemzetközi konferencia Rómában; 2004. november 25-26-án (ifj. Bertényi Iván-Zeidler Miklós) 1515

1530 BESZÁMOLÓ szédnek a háborús agresszió szolgálatába állítását a pacifista Romain Rolland undorral utasította el. Az irredenta propaganda két szimbolikus célpontja Trient és Trieszt volt, a „nemzeti retorika sziámi ikerpárja", ahogyan az a szocialista Angelo Vivante, a Filippo Marinetti és természetesen d'Annunzio retorikájában is megjelent. Az irredentizmus klasszikus 19. századi „mazziniánus" felfogása abból indult ki, hogy a nemzetek örök időktől léteznek, s nem bonyolult történeti-politikai folyamat termékei vagy egyenesen „kitalált közösségek". Az olasz történetírás újabban feltárta azt a tényt, hogy az irredentizmus célterületeinek lakossága nem sorakozott fel egy emberként az irredentizmus mellett. Trentinóból pl. az olasz hadüzenet évében csak mintegy ezer ember költözött át Olaszországba, miközben 60 ezren a császár egyenruháját viselték. A Tengermelléken, Goriziában, Triesztben és Polában, ahol a gazdasági érdekek a lakosságot szorosan a Monarchiához kötötték, a nemzeti hovatartozás kérdése szintén igen összetett volt. A tengerparti vidékeken működő erős szociáldemokrata párt magáévá tette az osztrák szocialisták által az 1899. évi brünni kongresszuson elfogadott konföderáció eszméjét, ami kiutat kínált a rivális nacionalizmusok zsákutcájából. A trieszti liberális nacionalisták a Monarchia kínálta gazdasági előnyök vonzása és az olasz nemzeti gondolat keltette lelkesedés között lavíroztak - Vivante hasonlata szerint éppen, mint Pénelopé, aki éjjel felfejtette nappal szőtt vásznát. A trieszti irodalmi avantgárd vezére, Scipio Slataper, egyfajta herderi ihletésű „kulturális irredentizmus" programjával lépett fel. Az előadó kifejtette, hogy jóllehet a kitelepülés és főként az olasz hadseregbe való önkéntes belépés elhanyagolható mértékű maradt, a jelenség ennek ellenére történeti szempontból igen érdekes. A legszélső mértékig eljutó disszimiláció folyamatát a goriziai Enrico Rocca, az osztrák-német irodalom háború utáni első számú olaszországi közvetítője alakján keresztül mutatta be. Rocca 1895-ben született, apja Ferrarából származott, izzó irredenta volt, a fiút az osztrákellenes összeesküvők történeteivel traktálta. Anyja viszont a zsidóságot a gettóból kiszabadító államot tisztelte a Monarchiában. A fiú apja szavát követte és személyesen óhajtott tészt venni az egységes Olaszország felépítésében. Roccát fegyelmi vétség miatt az érettségi előtt eltanácsolták a goriziai állami főreáliskolából, ezért Velencében folytatta tanulmányait, és a Ca' Foscariban tanult idegen nyelveket. Roccának itt kellett szembesülnie azzal, hogy az olaszok nagyobb része nem osztja garibaldista reményeit. A szarajevói merénylet és a háború kitörése nagy reményekkel töltötte el, de csalódnia kellett a semlegesek közé álló Olaszország „gerinctelensége", „impotenciája" láttán. Diáktüntetést szervezett, majd hamarosan otthagyta a Ca' Foscarit, s mint megvallotta: „A háború ügye lett életem értelme." Rocca 1915 tavaszán irredenta egyetemistákkal megalapította a La guerra c. lapot, amelyet a Larga San Marcó-n lévő kávéházban írtak és szombatonként ingyen osztogattak Velencében és Veneto tartomány más városaiban. A példányszám olykor a hétezret is elérte. A szerkesztőség összetétele eléggé heterogén volt. A Roccához hasonló új-garibaldisták mellett jelen voltak a forradalmi szindikalisták, néha még olyan ismert személyek is írtak a lapba, mint a nacionalista Enrico Corradini és a renegát szocialista Benito Mussolini. A lap támadó cikke-