Századok – 2005

BESZÁMOLÓ - (In)divisibiliter ac (in)separabiliter. IV (Habsburg) Károly; az I. világháború és a soknemzetiségű Monarchia felbomlása. Nemzetközi konferencia Rómában; 2004. november 25-26-án (ifj. Bertényi Iván-Zeidler Miklós) 1515

1518 BESZÁMOLÓ sérték 1915 májusában, s a a katonai hatóságok szigora mindenütt nőtt. Az ebből fakadó sérelmek legmagasabb szintű előterjesztésére csupán 1917 tavaszán, a Reichsrat újbóli összehívása után nyílt mód. 1917. június 12-én Alcide De Gasperi, a későbbi olasz miniszterelnök a zsidók egyiptomi meneküléséhez hasonlította a trentinói kiürítést, és tiltakozik a hatósági erőszak ellen. Ara professzor ezután megvonta az olasz tartományok háborús terheinek mérlegét. Trentino 385 ezer lakosából 60 ezret soroztak be, 1700-at internáltak, 114 ezret kitelepítettek, 30 ezren pedig az olasz területfoglalások miatt menekültek el. 700 önkéntes állt be az olasz hadseregbe, további 500-an a hadifogságot cserélték fel a trentinói légió egyenruhájára. Összesen tehát több mint 200 ezer embert vetett ki otthonából a háború. A Tengermelléken keverten éltek egymás mellett olaszok, szlovének és horvátok, annyi azonban megállapítható, hogy Triesztből 354, Isztriából és Dalmáciából 405, Goriziából 147 irredentát internáltak. Az olasz hadseregben 1047 trieszti, 410 isztriai, 215 dalmát, 324 goriziaí és 111 fiumei születésű ember harcolt. I. Károly politikájára áttérve Ara professzor emlékeztetett arra, hogy az új császár trónralépésekor békét és alkotmányosságot, politikai szabadságjogokat és jogegyenlőséget hirdetett. Az olasz politikai vezetők közül Faidutti és hívei továbbra is kiálltak a Habsburg fennhatóság mellett, és igencsak megütköztek azon, hogy a béke megőrzése érdekében Ausztria hajlandónak mutatkozott lemondani bizonyos területekről Olaszország javára. Ez is hozzájárult az udvarhű tábor fokozatosan gyengüléséhez. A pármai Sixtus herceg által közvetített 1917. május 7-i második levelében Károly megerősítette a franciák előtt, hogy Olaszország hajlik a különbékére, ellenzi a szlávok adriai követeléseit, saját igényeit pedig Tirol olaszlakta vidékeire korlátozza. Ezekről az igényekről Károly csak akkor kívánt állást foglalni, ha már megkapta Párizs és London válaszát. A Reichsratban megalakult délszláv képviselőcsoport nevében Anton Korosec szlovén katolikus pap által tett nyilatkozatot, amely a Monarchián belüli délszláv egység létrehozását követelte, az ausztriai olaszok természetesen ellenezték. Gorizia visszafoglalását követően pedig többé-kevésbé spontán tüntetés zajlott Károly mellett. A győzelmek ugyanakkor a katonákban és az osztrák-német politikai körökben is felerősítették a keményebb nacionalista irányvonalat. így 1918-ra az olasz lakosságnak a pángermán, a tiroli német, a szlovén, horvát és délszláv nacionalizmussal is szembesülnie kellett. Sajátos — és múlandó — kivételt jelentett az a deklaráció, amelyet a prágai Nemzeti Színház 50 éves fennállásának 1918. május 18-i megünneplését követően tettek a még mindig az elnyomott népek kongresszusának hangulatában égő vendégek. Enrico Conci trentinói küldött felszólalásában az olaszok és csehek közös szenvedéseiről és közös céljairól szónokolt, az egyhangúan elfogadott közös zárónyilatkozat pedig hitet tett az autonóm nemzeti lét és az önrendelkezés alapján kivívandó szabadság mellett. Conci hamarosan a Reichsrat is kifejtette nézeteit a nemzetiségek sérelmeiről - ismét a szláv képviselők tapsaitól kísérve. Az olaszok nagyobb része azonban — állapította meg Ara — tartott a szláv terjeszkedéstől, és csak átmenetinek tekintette az olasz-délszláv közeledést. A trieszti szocialista Valutino Pittoni inkább a Monarchia demokratizálá-