Századok – 2005
TANULMÁNYOK - Kovács Gábor: Szombathelyi Ferenc és a "Balkáni megszálló hadosztályok ügye 1943-ban 1371
1416 KOVÁCS GÁBOR: Gerhardt Feine, a délkelet-európai ügyek berlini referense szeptember 17-i helyzetjelentése szerint a nem kielégítő magyar politikai helyzet mellett örvendetes, hogy olyan más erők is jelen vannak, amelyek hisznek a német győzelemben, és megvannak győződve Magyarország és a német birodalom sorsközösségéről. „Ezt az irányzatot a hivatalos Magyarországon főként Csatay vezérezredes, honvédelmi miniszter és Szombathelyi vezérezredes, vezérkari főnök képviseli. Itt elfekvő jelentések szerint növekvőben van befolyásuk a kormányzónál, és így ellensúlyozzák Kállay miniszterelnököt és annak követőit." Feine szerint, ha „a németbarát és németellenes erők többé-kevésbé ki is egyenlítik egymást, a nagy politikai kérdésekben végső fokon a kormányzó dönt", ha aggályos is, „hogy a jelenlegi körülmények között a hetvenöt éves Horthy kormányzó legyen a mérleg nyelve".132 A Honvéd Vezérkar főnöke már megint úgy járt el, mintha magyar kormány nem is létezne. Szombathelyi számára és a budapesti német diplomaták számára a kínos helyzet nem azért állt elő, mert Kállay miniszterelnök becsapta a vezérkar főnökét, hanem azért mert a magyar katonai vezetés önállósította magát. Meglehetősen bizarr dolog Kállayt tenni felelőssé azért, mert Szombathelyi és Csatay a németek előtt fecsegett. A vezérkari főnök ráadásul nem csak fecsegett, hanem mint ennek az ügynek a „gazdája" — a Horthy által kiállított biankó csekkel a zsebében — konkrét tárgyalásokat is folytatott. A magyar politikai vezetést kritika csak akkor érhetné ebben az ügyben, ha Szombathelyit felhatalmazták volna arra, hogy a németeket előzetesen tájékoztassa, mégpedig olyan értelemben, ahogyan azt a vezérkar főnöke megtette. Egyébként Szombathelyi is és Csatay is csak magukra vethettek, amiért elhamarkodottan pozitív értelemben nyilatkoztak a németek előtt egy olyan ügyben, ami nem tartozott kizárólagos kompetenciájukba, és amelyben döntés tulajdonképpen még nem született. De ha mindenáron azt a kérdést akarjuk feszegetni, hogy ki kit csapott be, akkor éppenséggel az ellenkező eredményre juthatunk. A Szombathelyi-Csatay-javaslat megvalósíthatóságának ugyanis semmi realitása nem volt. Nem alaptalan a gyanú, hogy a vezérkari főnök és a honvédelmi miniszter ezzel a kormányt beugrató javaslattal csupán tárgyalási alapot akart teremteni magának, hogy aztán a konkrét megállapodást kész tényként közöljék. Ami a legjobb esetben úgy nézett volna ki, hogy a keleti megszálló csapatok legfeljebb minimális csökkentése mellett Magyarországnak be kellett volna kapcsolódnia a Balkán megszállásába, illetve az ottani partizánellenes harcokba. A balkáni szerepvállalás ellenében tehát Szombathelyi lehet, hogy ki tudta volna alkudni a Tyler által annyira fontosnak tartott 5-10 ezer ember hazahozatalát — esetleg kevéssel még többet is —, az egész kontingensét azonban bizonyosan nem. Véleményünk szerint a vezérkar főnökének és a honvédelmi miniszternek az eljárása egyáltalán nem nevezhető korrektnek. Az pedig, hogy Szombathelyi a német katonai attasé előtt a felelősséget igyekezett a magyar kormányra áthárítani, és az idegen hatalom képviselője előtt saját kormányát szidalmazta, és a saját kormányával szemben a németek felé mutatkozott lojálisnak, - joggal eshet súlyos erkölcsi megítélés alá. 132 a Wilhelmstrasse.. I. m. 555-1. sz.