Századok – 2005
TANULMÁNYOK - Konrád Miklós: A neológ zsidóság útkeresése a századfordulón 1335
1350 KONRÁD MIKLÓS nyelvművelés tudományos folyóirata az önálló nyelvek közé sorolta a „jiddiszsargon"-t, amelynek „az európai nyelvekbe való beférkőzését" a szerző szerint „rendkívül éles kifejező ereje és különböztető képessége" magyarázta.9 2 Mindez — a jiddis virágzása, belépése a modernitásba, szocio-kulturális metamorfózisa, újdonsült irodalmi szalonképessége — hozzájárult ahhoz, hogy a neológ aktivisták körében megváltozzék a jiddis megítélése. De nem ez volt az okozója. „Társadalmi egyenjogúsításunk nem következhetik be mindaddig, míg a társadalom belekapaszkodhatik az orthodoxok kisebb-nagyobb botlásaiba és tapintatlanságaiba. Orthodox testvéreink »bűneiért« egyformán meg kell szenvednünk nekünk is"93 - írta a kolozsvári főrabbi abban a fentebb idézett cikkében, amelyben hangot adott azon általánosan elfogadott véleménynek, miszerint az ortodoxia kötődése a jiddishez óhatatlanul káros visszahatással van az egész magyar zsidóságra. A neológ zsidók a jiddist, s konkrétan a jiddis nyelvű ultraortodox zsidókat tehát részben azért ítélték el, mert meg voltak róla győződve, hogy ez utóbbiaknak az asszimiláció, mondhatni, minden formáját elutasító magatartása késleltette, illetve megakadályozta a magyarországi zsidóság egészének végleges társadalmi integrációját. Ez a meggyőződés hármas posztulátumon alapult: a neológia adottnak tekintette, hogy az asszimiláció követelménye megkülönböztetés nélkül vonatkozik minden zsidóra, hogy a jiddis nyelvű ortodoxia a többségi társadalom osztatlan ellenérzését váltja ki, és hogy egyik fő oka az antiszemitizmusnak. Am idővel kitűnt a neológ aktivisták számára, hogy e posztulátumok egyike sem felel meg igazán a valóságnak. A politikai osztály által rendre hangoztatott felhívások a minél teljesebb asszimilációra, a „galíciai" zsidók nem kevésbé rendszeres megbélyegzése látszólag valóban megerősítette a zsidók teljes és kivétel nélküli elmagyarosodása iránti követelmény fennállását. Csakhogy a szónoklatok és a tettek között messze nem volt tökéletes átfedés. Mint köztudott, a politikai hatalom 1871-ben hivatalosan is elismerte az ortodox zsidók jogát, hogy hitközségeiket, a neológoktól elkülönülő szervezetüket a 16. században kodifikált Sulhán Arukh nevű törvénykönyv alapján szervezzék meg.9 4 Az ortodox szervezet alapszabályzatának jogszabályként való elismerésével viszont olyan közösségi életvitel fenntartását szavatolta, amely — s ez mindenki számára világos volt — de facto kizárta a magyar nemzettel való elsődleges azonosulás lehetőségét. A vallásszabadság liberális elvének sérthetetlensége nevében a kiegyezéskori politikai elit de jure elismerte tehát az ortodoxok jogát, hogy a zsidók által véleménye szerint követendő úttól eltérő alternatívát válasszanak. S ezt a későbbiekben sem kérdőjelezte meg. Ellenkezőleg: a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1906-ban minden további nélkül érvényre emelte az ortodoxok új szervezeti szabályzatát, amely nemcsak, hogy konszolidálta az eddig ideiglenes jel-92 Szász Béla: Budapesti nyelv. Magyar Nyelvőr. 1911. 3. sz. 126-127. 93 Dr. Enyedi Mátyás: Modus vivendi. I. m. 4. 94 A „Magyar és Erdélyország autonom hittörvényhü zsidó hitfelekezet"-nek a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1871. nov. 15-én megjelent, 26915. sz. rendelete által jogszabályként elismert szervező alapszabályzatát 1. Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika 1847-1894. I—II. köt. Budapest, Boruth, 1894. I. köt. 976-988.