Századok – 2005

KRÓNIKA - Benda Gyula (1943-2005) (Kövér György) 1327

KRÓNIKA 1329 tott, mindig korszerűnek kellett lennie: „Nem érdemes monumentumot építeni!" - mondta egyszerre makacsul és rezignáltán. A sors iróniája, hogy megjelent könyvei tulajdonképpen a klasszikus történetírás műfajába tartozó forráskiadások. A „Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéből", az 1767-1867 közötti statisztikai irodalom kritikai számbavétele még akkor is a leghivatkozottabb alapmű lesz, amikor steril elméleteinket és elbeszélő históriáinkat már rég belepte a por. S nem sokkal halála előtt jött ki a nyomdából „A keszthelyi uradalom 1850 előtti hagyatéki és vagyoni összeírásai" III. kötete, a forráskiadvány-sorozat lezárásaként. „Már csak az elemzés van hátra!" - mondta némi malíciával egyik legutóbbi beszélgetésünkkor. S ha nem is fejezte be mindazt, amit eltervezett (szinte az utolsó percig dolgozott disszertációja könyvvé formálásán), példamutató elemzésekből életművében nincs hiány. Hogy csak sokunk kedvencére, a könyv méretű és súlyú „Egy Zala megyei köznemesi gazdaság és család a XVIII. század közepén. (Parraghy László hagyatéka)" (1984) címűre utaljak, ez útjelzőként önmagába sűríti nemcsak a magyar társadalomtörténet sokágú születésének legfontosabb problémáit, hanem a megújulásnak egy lehetséges perspektíváját is. Dolgozatait tanulmánykötetté formálni nem ért rá a magára mért örökös rohanásban, de talán ez a műfaj nem is érdekelte. Mi, akik munkásságát valamelyest ismerjük, látjuk csak, hogy a mozaikokat összerakva milyen sokszínű és mégis kerek életművet hagyott hátra. Most a kiadókon a sor, hogy egy életmű-válogatást mihamarabb megjelentessenek. Ha Benda kutatói habitusát akarom felvillantani, fel kell elevenítenem egyik kulcsélményemet vele kapcsolatban. Kiskunhalason jártunk, a készülő városmonográfia előkészületi szakaszában, valamikor a kilencvenes évek első felében. A megoldandó kérdés, amit feltettek neki, egy anonim, házszámnélküli adózólista és egy lakónévsor megfeleltetése volt. Többeknek beletörni látszott a feladványba a bicskája. Dani hosszasan nézte, összevetette az iratokat, majd szelíd derű jelent meg az arcán, s a legtermészetesebben halkan magyarázni kezdte, hogy milyen szabályszerűség szerint illeszthetőek össze az adatok. Majd elismerést sem várva ment az inventáriumai után. A leíró és numerikus források együttes megszólaltatásában utolérhetetlen volt. Ezt valahol belül tudta is magáról, de nem tekintette érdemének. Ez már nem az atyai örökségből fakadt, s az átbúvárlott forrástömeg tapasztalata sem elégséges magyarázat, mert itt nem elég a rutin, ehhez valami különleges analitikai érzék kellett. S ami adottság, arra a puritán protestáns alkat nem lehet büszke. Hiszen nem történt más, csak tette a dolgát. Benda alapított tanszéket (másokkal együtt), mégsem lett katedrája. Az egyetem fura hierarchiája még az oktatói státust is megspórolta tőle. Oroszlánrésze lett egy műhely (az Atelier) felvirágoztatásában, formálisan ebben sem tölthetett be vezető szerepet. Ami Bendának jutott, az mégis teljesen az övé. Neki lett „sora". „Benda-sor" - így hívták a konzultációra váró diákok a folyosói sorban állást a fogadónapján. Az alkalom kicsit mindig később kezdődött, mert — mi tagadás — magához képest is mindig késésben volt. De nem ez volt a feltorlódás fő oka. Hanem az, hogy hihetetlen türelemmel foglalkozott egyénileg diákjaival. Félkész dolgozatokat olvasott újra meg újra, mindig volt valami