Századok – 2005

DOKUMENTUMOK - Kelenik József: Lazarus von Schwendi emlékiratai a török elleni védelmi rendszer magyarországi kiépítéséről (1576) 969

EMLÉKIRAT A TÖRÖK ELLENI VÉDELMI RENDSZER KIÉPÍTÉSÉRŐL (1576) 981 teljesen elfogytak. A német lovasok pedig az üldözésben haszontalanok, arra teljességgel alkalmatlanok. Ehhez jön még, hogy ha egyszer a mi seregünk sorai és rendjei a csatában, vagy az üldözés során egymástól elhúzódnak, igen nehéz azokat ismét összegyűjteni és rendbe szedni, különösen mivel nekünk csak kevés, vagy semmi tapasztalatunk sincs arról, hogy hogyan kell egy ilyen harcedzett és harcvágyó ellenféllel harcolni és megütközni. Az is igen veszélyes számunkra, hogy háborúinkban a gyalogságot eleddig még sohasem tudtuk úgy felhasználni, hogy az a lovassággal együtt mozogjon, és vele együtt harcoljon. Úgy, hogy amikor az ellenség lovasai elmenekültek, a mieink az ellenfél gyalogságáig nyomulhassanak, amire pedig a győzelem kivívásához igen nagy szükség volna. Számítsuk hozzá mindehhez azt is, ami hadakozást különösen nehézzé és veszélyessé teszi számunkra, hogy tudniillik a törökök bámulatos gyorsasággal és ügyességgel harcolnak, nyomulnak előre vagy vonulnak hátra, úgy és akkor, ahogy és amikor csak akarnak. Tábort vernek, majd csakhamar át is helyezik, éjjel-nappal csatároznak, eleségben pedig soha nem látnak hiányt. Ezzel szemben a mi seregünk nehezen mozdul odébb, ver tábort, vonul ki, vagy tér vissza. Olyankor pedig, ha az ellenség a közelben van, és táborából élelemszerzés végett kimehet, a mieinket az eleségtől, víztől és a takarmánytól elzárja. Ha aztán a mieink néhány napig nyeregben ülnek, és kemény munkát végezve hőséget, éhséget és szomjúságot kell elviselniük, mind az emberek, mind a lovak azonmód legyengülnek. S mivel mindezt ellenségünk pontosan tudja, eztán egyedül már csak arra törekszik, hogy minket a síkra csaljon, és csatára kényszerítsen. Mi viszont — tetszésünk szerint — aligha kényszeríthetjük őt ugyanerre. A törökök naponta mutatják magukat, állandó rárohanásokkal és csatározásokkal szegülnek ellenünk, s így kifárasztva, az élelemtől és a takarmánytól elzárva, legyengítenek, hogy aztán annál könnyebben legyőzhessenek. Ez az oka annak, hogy eddig, ahányszor csak a török császár maga vezette ki hadait, a mi seregünk — még oly sok évvel Lajos király veresége után sem — nem vonult soha ellene, és nem kereste a lehetőséget arra, hogy vele a nyílt mezőn ütközzön meg. A józan ész és a tapasztalat mindig arra szorított minket, hogy olyan erős, jó élelmezési lehetőségekkel rendelkező helyre menjünk, ahonnan az ellenség további előrenyomulását megakadályozhattuk és feltarthattuk. A dolgok ilyentén állása mellett pedig boldogulásunk és fennmaradásunk sokkal inkább a védekezésen, semmint egy támadó háborún múlik. A magunk szemével láttuk, hogy miután a németek a megmaradt Magyarország védelmét magukra vállalták, és jószerivel csak védekező harcokat folytattak, a törökök —jóllehet a miénknél mindig jóval nagyobb seregekkel vonultak fel — Magyarországot annyi éven át sem tudták teljesen legyűrni. Ellenben arra kényszerültek, hogy temérdek idejük elvesztegetése, és hadnépük éppenséggel nem jelentéktelen kárvallása árán, hol ezt, hol azt a véghelyet ostromolják meg, hogy aztán végül ismét hazatérjenek. A fenti, és több más ok miatt, amikkel a rövidség okán most nem foglakozunk, több mint nyilvánvaló, hogy a dolgok mostani állása mellett a török elleni