Századok – 2004
Történeti irodalom - Thomas Ebendorfer: Chronica Regum Romanorum (Ism.: Érszegi Géza) IV/973
974 TÖRTÉNETI IRODALOM munkák listája (pedig számuk nem kevés: hetven kisebb-nagyobb közlemény, közel húsz általa írt és tucatnyi általa szerkesztett könyv, valamint tíz helyen megjelent lexikoncikkek és tanulmányok) jószerével újraírható, hiszen mindegyik kategóriához jócskán tett hozzá, s valamennyiről elmondható: jelentős. Ebendorfer latinul írott müve ajánlással kezdődik; III. Frigyes német királynak és osztrák hercegnek ajánlotta a szerző. A munka voltaképpen két megfogalmazásban: egy folyamatosan elbeszélő és egy a részleteket összefoglaló, kivonatos formában maradt fenn. Az első hat könyv a folyamatos elbeszélésé, a hetedik azonban a kivonatos, összefoglalásoké (epitome). Mint a középkori krónikaírók, ő is az Ószövetséggel kezdi történetét, majd áttér Nagy Sándor tetteinek ismertetésére, hogy végül a rómaiak történetével folytassa. A világtörténetileg is jelentős események (pun háborúk stb.) ismertetése után kezd műve második könyvébe, amely a római császárkoronázáson át eljut a harmadik könyvig, amely I. (Nagy) Konstantin (307-337) koráról szól, s ismerteti a Birodalom hanyatlását és a pápaság felemelkedését. A negyedik könyvben arról szól, miként került át a hatalom (translatio imperii) a frank uralkodókhoz, annak a legnagyobbikához, I. (Nagy) Károlyhoz (800-814). Az ötödik könyv a német császárok koráról beszél. Szó van I. (Nagy) Ottóról (961-973), s e néven a II. (972-983) és III. Ottóról (983-1002), majd II. Henrikről (1002-1024) és így tovább a keresztes hadjáratokon át I. (Habsburg) Rudolf (1273-1291) trónraléptéig. Az ő korszaka már egy újabb, a hatodik könyvnek ad témát, mégpedig bőségesen, hiszen egészen a saját koráig, III. Frigyesig (1440-1493) írja le az eseményeket. A maga koráról már nem ír összefoglalóan; mintegy függelékként leírja urának, III. Frigyesnek a császárrá koronázását (1452) és Konstantinápoly elestét (1453). A hetedik könyvben hat részben (epitome) összefoglalja az eddigieket a Róma alapításától III. Frigyesig. S az egész eddigiek megkoronázásául ír a császárkoronázásról (1452), V (Postumus) Lászlóról (1440-1457) és uralkodásáról két külön részben, Konstantinápoly elestéről (1453), a török háborúról (1456), a nápolyi földrengésről (1456), a közbenső eseményekről: (Podjebrád) György cseh királyról (1458-1471) a fejedelmek marakodásáról és kibéküléséről, valamint a bécsi birodalmi gyűlésről (1459-1460). Utolsó feljegyzései a korszak (1460-1462) kisebb-nagyobb ügyeiről, a Birodalom hanyatlásáról stb. szólnak. Ha semmi mást nem jelentene ez a kétkötetes mű, mint mintát, miként kell eljárni az újkor hajnalán keletkezett művek pontos kiadásával, már az is érdemessé tenné az áttanulmányozását. A Monumenta Germaniae Historica, mint indulása idején, most is példát mutat (szállóigévé lett: Germania docet) abból a szempontból, hogy bármilyen kitűnő kiadás is áll rendelkezésünkre az elmúlt korok forrásaiból, nem tehetünk le arról, hogy úgy két-három nemzedékenként újra kiadjuk a változó kutatási szempontok figyelembevételével. Különösen kiemelkedő a mű a szöveggondozás tekintetében, s elmaradhatatlan, hogy ne nevezzük dicséretre méltónak azt a törekvést, ahogy a kiadó a közismert művekből származó (Biblia, Corpus iuris, egyéb auktorok stb.) idézetek pontos helyének meghatározását és felsorolását is megadja, s nem feledkezik meg arról sem, hogy tárgyi jegyzetekkel kísérje a szöveget, mégha főleg a más művekből kölcsönzött szövegekről is van szó. S ha mindez nem elég, álljon itt a használhatóság legkitűnőbb bizonyítéka: a névmutató és a tárgymutató szerepét betöltő szótár. A mennyiségileg is tekintélyt parancsoló mutatók a két kötet 1250 oldalából háromszázat foglalnak el, azaz a mű mintegy negyedét képezik. Nem beszéltünk akkor még a rendkívül tartalmas, többfejezetes bevezetőről, irodalomjegyzékről. Mindezen formainak tűnő értékeken túlmenően megállapítható, hogy nemcsak egy Európa-történetet tartunk a kezünkben, hanem ebbe az Európa-történetbe beágyazva olvashatunk a magyar történet legfontosabb eseményeiről. Ezek hosszú sorát még felsorolni sem lehet egy ismertetőben, felhívni azonban a figyelmet egy-egy problematikus részre, hogy ezáltal — mint cseppben a tengert — látni lehessen az új kritikai kiadás értékeit, azt meg lehet próbálni. A Szent István halálát (1038) követő trónharcokról szólva Ebendorfer az V könyv kivonatában megemlíti Aba Sámuel király (1042-1044), István sógora nevének Ouo változatát, (quendam Abam alias Ouonem 2, 743. o.), amely arra utal, hogy nem magyarországi forrást használt, hiszen az itthoni források az Aba névformát hozzák. Az Altaichi Évkönyvek viszont valóban ehhez hasonló alakban (Obo) adja Aba király nevét. (Gombos, I. 94. o.), illetve éppen ilyen formában találjuk a valamivel később író Bonfini művében (1.10.327). Ebből részben az következik, hogy Ebendorfer művének mindkét része: az elbeszélő és az összefoglaló önálló forrásként használható, továbbá azt is jelenti, hogy nem hanyagolható el az ismerete az Árpád-korra nézve sem. Igaz ugyan, hogy Ebendorfer már szerepel az Árpád-kori források között Gombos ismert katalógusában, ott azonban csak az Ausztria történetéről szóló, a magyar történelem számára valóban nagyon fontos műve szerepel (III. 2205-2223 ο.), ez nem.
