Századok – 2004
Közlemények - Sashalmi Endre: Tulajdonosi dinaszticizmus és államfogalom a 17. századi Oroszországban IV/893
902 SASHALMI ENDRE lás megértéséhez. Ε két dolog szoros kapcsolatát jól mutatja (Olearius idézete mellett) az az 1676-os vizsgálat is, amelynek tanúsága szerint egy ikonfestő arra kérdésre, hogy „Kinek a parasztja vagy?", így válaszolt: „Én Istennek és a nagy uralkodónak, azután pedig Fjodor Grigoijevics Plescsejev uraságnak vagyok a parasztja."72 A tulajdonosi dinaszticizmust európai összehasonlításban vizsgáló módszer kialakításában igen hasznosnak bizonyult J. H. Shennan azon felvetése, melyet a szerző a 17-18. századi Franciaország és Oroszország összehasonlításával foglalkozó művében tett. Shennan, akire erősen hatott Rowen könyve, a következő alcímekkel szemlélteti a francia királyi hatalom elemzésének szempontjait a Napkirály példáján: XIV Lajos a „tulajdonosi uralkodó", az „adminisztratív uralkodó", a „legfőbb bíró", „Isten földi helytartója".73 Shennan azonban nem aknázta ki a felvetésben rejlő lehetőségeket az orosz viszonyok vizsgálatára. A szerző kategóriái véleményünk szerint alapvetően a királyság három aspektusára szűkíthetők le: a tulajdonosi, a hivatali aspektusra (a király mint a királyság adminisztrátora7 4 ), valamint az isteni jogalap kérdésére. Ugyanis nemcsak a bírói funkciónak, hanem a királyságról, mint a közjót szolgáló hivatalról vallott koncepciónak (csakúgy mint az isteni helytartóságnak) is integráns része volt az igazságosság eszméje és a jog. Az uralkodás mint hivatal és az igazságosság viszonyáról a következőképp ír Aquinói Szent Tamás Ciprus királyának a királyságról című művében. A lakonikus előszóban kijelenti, hogy célja azon dolgok bemutatása, „amelyek a király hivatalára vonatkoznak {ad regis officium)". Majd a kormányzásról általában, függetlenül a kormányzat formájától, így nyilatkozik: „Ha tehát a szabadok sokasága a kormányzó által a sokaság közjavára (ad bonum commune) irányíttatik, akkor a kormányzat helyes és igazságos (regimen rectum, et iustum) lesz, olyan, amely megfelel a szabadok számára." Később pedig ezt írja: „Ha azonban az igazságos kormányzat (iustum regimen) csak egyvalakit illet, akkor őt méltán hívják királynak (rex vocatur). "7S 72 Uo. 32 Kivelson koncepcióját követve a forrást alternatív módon egyben úgy is értelmezhetjük, mint a politikai azonosság vertikális, cárközpontú, sőt hozzátehetjük, cár- és Istenközpontú kifejeződését. Ezzel rokon véleményt fejtett ki korábban G. Hosking, aki szerint „az elsöprő hatalommal bíró, Isten által felkent cár képzete" segített abban, hogy a társadalom elfogadja a patrimoniális rendszer következményeit. G. Hosking elfogadja Pipes azon állítását, hogy a 15. századtól a moszkvai rendszer „patriarchális" volt, viszont ezt — szerinte — nem szabad úgy értelmezni, hogy az uralkodók ne ismerték volna el a bojárok, fejedelmek tulajdonjogát örökbirtokaikra (uotcsina) illetve vásárolt birtokaikra. Hosking, G.-. Patronage and the Russian State. In: Slavonic and East European Review 2000/2. (301-320.) 303-304. Poe egyébként szintén használja a patrimoniális állam kifejezést a moszkvai Oroszországra, a névlegesen univerzális cári tulajdonlás és az alattvalók által használt, már említett patrimoniális klisék miatt, és jobbnak tartja e terminust a kortársak által használt despotizmusnál, semleges jellege miatt. Poe szerint a patrimoniális állam azzal az előnnyel járt, hogy a cár szinte korlátlanul vehette igénybe a társadalom erőforrásait: többek közt tetszése szerint vethetett ki adót, hiszen tulajdonosi alapon , jogosan tartott igényt annak egy részére, ami magánkézben volt". Poe i. m. 220, 223. 73 Shennan, J. H.. Liberty and Order in Early Modern Europe: The Subject and the State 1650-1800. London-New York, 1986. 23-30. 74 Padovai Marsilius a 14. század első felében úgy említi a királyt mint administrator rei publicae. 75 A király hivatalának célja tehát a közjó szolgálata, amit az igazságos kormányzással lehet megvalósítani. Aquinói itt tulajdonképpen azt a nyugati keresztény tradíciót teljesíti ki, amely Sevillai Izidorral indul a 7. században, akinek óriási hatása volt a nyugati politikai eszmék későbbi fejlő-
