Századok – 2004
Tanulmányok - Fodor Pál: „Hivatásos törökök” – „született törökök”. Hatalmi elit és társadalom a 15–17. századi Oszmán Birodalomban IV/773
HATALMI ELIT ÉS TÁRSADALOM AZ OSZMÁN BIRODALOMBAN-789 ra tett, ezt kényszeredetten leplezni igyekezett. Ezzel magyarázható, hogy miközben a janicsárok elleni támadások tetteseinek megbüntetését lehetőleg a helyi hatóságokra bízta, a szpáhi elkövetőket gyakran idézte be Isztambulba. így kívánta elkerülni, hogy társaik vagy elöljáróik felelősségre vonása miatt a tartományi szpáhik esetleg szolidaritást vállaljanak, netán csoportosan siessenek bajtársaik védelmére, s ezzel a vidéki társadalmat a központi hatalom ellen hangolják. Hogy az óvatosság nem volt indokolatlan, azt az ötödik irat bizonyítja, ahonnan világosan kiderül, hogy ha akadtak vállalkozó szellemű és jó szervező szpáhik, akkor akár az egész helyi társadalmat mozgósíthatták az agresszív kulok ellen. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy a fenti kis válogatás ne tévesszen meg bennünket. A szpáhi-janicsár ellentétről tanúskodó adatokat több ezer szultáni parancsot átfésülve gyűjtöttem össze. Miközben százával akadtak kezembe a janicsárok visszaéléseiről, gazemberségeiről, az általuk és ellenük elkövetett gyilkosságokról szóló iratok, kifejezetten a szpáhik ellenállásáról, a janicsárokkal szembeni magatartásukról arányaiban elenyésző mennyiségű utasítás számol be. Az itt ismertetett esetek tehát sokkal inkább tekinthetők — csúnya idegen szavakkal — illusztratívnak, mint reprezentatívnak. A téma 16. századi forrásaival alapjában ugyanaz a helyzet, mint a korai időszakokéival: nagyon kevés van belőlük. Márpedig nehéz feltételezni, hogy egy olyan döntő változás, mint a kulok előrenyomulása, a kárvallott társadalmi csoportok ilyen mérvű passzivitása mellett menjen végbe. Ha ez igaz, akkor két (egymást nem kizáró, hanem inkább erősítő) lehetőséggel számolhatunk. 1. Ha a birodalom első időszakából több forrás maradt volna ránk, valószínűleg sokkal több összeütközésről tudnánk. Viszont a „szolgáló rend" túlhatalmának kialakulása után az ellenséges reakciók megritkultak, mert az állam eleinte szilárdan kézben tartotta az irányítást, később pedig a janicsárok és egyéb kulok tőle is függetlenedve maguk alá gyűrték a vidéket. 2. A 16. században is több összecsapás lehetett, csakhogy jól érzékelhetően olyan problémáról volt szó, amit felsőbb körökben kínosnak, kellemetlennek éreztek, olyasvalaminek, amiről jobb nem beszélni. így aztán valószínűleg igyekeztek ugyanúgy szőnyeg alá söpörni, mint azt a nagy ritkán mégiscsak napirendre kerülő (fentebb már érintett) kérdést, hogy az állam nagyjai szabadok-e vagy rabszolgák. És harmadikként hozzájárult mindehhez egy külső, az utóbbival szorosan összefüggő szempont is. Nevezetesen az, hogy oszmánok ellen kívülről, a perzsák és az arabok által folytatott propaganda szintén az elit rabszolga származását és gyenge hitét támadta elsősorban. Egy 16. század közepi, jól értesült európai forrás szerint „a Szúfi [a perzsa sah] azt állítja, hogy ő Konstantinápoly, Kairó és Trapezunt törvényes császára, és mint a legrégibb muzulmán nemzet fejedelme, ő hivatott Mohamed hitének teijesztésére és védelmezésére, meg hogy a Nagy Török [a szultán] a származása révén félig keresztény, és valamennyi renegát alattvalója is keresztények gyermeke, tehát rossz muzulmán; olyan háborúság ez, mint amilyet a császár visel a német lutheránusok ellen".5 0 Lorenzo Bernardo velencei követ 1592-ben azt írta, hogy „az arabok és a mórok azt állítják, hogy egyedül ők őrizték meg romlatlanul 50 Cristobal de Villalón·. Törökországi utazás. Ford. Tomcsányi Zsuzsanna. Budapest, 1984, 455. A szöveget idézte: István Nyitrai: The Third Period of the Ottoman-Safavid Conflict: Struggle of Political Ideologies (1555-1578). In: Eva Jeremiás (ed.), Irano-Turkic Cultural Contacts in the llth-17th Centuries. Piliscsaba, [2002] 2003, 171.
