Századok – 2004

Történeti irodalom - Paul Stephenson: Byzantium’s Balkan Frontier (Ism.: Kálsecz Kata) II/503

506 TÖRTÉNETI IRODALOM Velence hadszínterévé vált. Az észak-balkáni szláv területeket és a Szerémséget teljes mértékben Magyarország vette birtokba (211. o.). A szerző meg sem említi, hogy pontosan mikor kerültek Magyarország birtokába a közép-dalmát területek (II. Béla 1135-1136. évi hadjáratáról van szó), s melyek voltak azok az észak-balkáni szláv területek, amelyeket a Magyar Királyság elfoglalt (Ráma, 1136-1137). Miközben a császárnak a normann támadásokkal és a második keresztes hadjárat megindításával kellett szembenéznie nyugat felől, Balkánon a magyar király támadásai fenyegették nemcsak Dalmáciában és a Szerémségben, hanem szerb területeken (Raska) is. A szerző a raskai szerb lázadással, majd az ezt követő magyar-bizánci háborúval (1149-1155) kapcsolatban is pontatlan (224-238. o.). Részletesen leírja a háború menetét, de nem világítja meg a háború hátterét. Nem ejt szót a háború kijevi-halicsi vonatkozásairól, Géza Vlagyimirko elleni hadjáratairól sem. Noha tudjuk, hogy Vlagyimirko az egész Európát megosztó szövetségi rendszerben Bizánc oldalán foglalt helyet, míg II. Géza támogatottja (s egyben sógora) Izjaszláv a Bizánc ellenes, normannok által vezetett koalícióban volt (ugyanúgy, ahogy VII. Lajos francia király, VI. Welf herceg, vagy II. Uros szerb nagyzsupán). Az 1150-1155 közötti periódusban Stephenson alapvetően harmonikusnak ítéli a magyar-bizánci kapcsolatokat (229. o.). Ebben Makk Ferenc és mások (itt a szerző által meg nem nevezett kutatókról van szó, s a lábjegyzetben sem hivatkozik rájuk) álláspontját támadja. Véleményünk szerint nem lehet harmonikusnak nevezni két ország kapcsolatát, ha hat év alatt (1149-1155) hat alkalommal csapnak össze az említett országok seregei. A következőkben visszatér II. Béla dalmát hadjáratára, Dalmácia egyházkormányzati viszonyainak megváltozására, illetve Észak-Dalmácia velencei igazgatására. Manuél uralkodásának 1156-1180 közötti időszakában, legalábbis ennek kezdetén a Bizánci Birodalom fennhatósága meggyengült. Két hatalom, Magyarország és Velence, „betolakodtak" Bizánc érdekszférájába (részben) a helyi uralkodók támogatásával. Mire Manuél felismerte ezt a helyzetet, Dalmácia tengerpari városaiban és a Zetától északra fekvő balkáni területeken már nem érvényesült Bizánc fennhatósága. A két császári hatalom (Bizánc és a Német Császárság) arra törekedett, hogy megszerezze az ellenőrzést a birodalmiak között fekvő területek felett. 1156-1160 között a két császárság közötti együttműködés megszűnt. A szerző Paul Magdalino fogalmát kölcsönzi a helyzet leírására (241. o.): megkezdődött egyfajta „hidegháború" (cold war), amelyben mind Itália, mind pedig Magyarország a két császár küzdőterévé vált (239-241. o.). 1156 és 1160 között Manuél nagy erőfeszítéseket tett arra, hogy újjáépítse a Duna menti bizánci erődrendszert (Nándorfehérvár, Barancs). A Raska feletti bizánci ellenőrzés visszaállítása után Manuél beavatkozott a magyar trónöröklésbe (II. László és IV István trónra jut(tat)ása III. Istvánnal szemben, III. Béla Bizáncba küldése, s „atyai öröksége"). A szerző úgy véli, hogy Manuél célja elsősorban a magyar király lojalitásának biztosítása volt, s ezáltal egy ütközőállam létrehozása a Német Császárság és Bizánc között. Manuél céljai közt nem szerepelt Magyarország hűbéri alávetése semmilyen szempontból (247. o.). Vitatkoznunk kell a szerző ezen megállapításával. Bizáncnak éppen Magyarország hűbéri alávetése volt a célja elsősorban. Másodsorban pedig a Magyar Királyság déli területeinek megszerzése, s egy hozzá hú magyar király trónra juttatása által, Magyarország Bizánchoz csatolása. II. László és IV István korszakáról szólva a szerző az úi—urum szó értelmezésével kapcsolatban (249. o.) Moravcsik Gyula (és más szerzők pl. Ostrogorsky, Obolensky, Urbansky stb.) elméletét fogadja el Makk Ferenccel szemben, miszerint az úi—urum szó a korabeli magyar szóhasználatban (kizárólag) a trónörököst jelölte. A szerző Kinnamosz egy kijelentésére alapozza ezen véleményét anélkül, hogy ismerné a korabeli (nyomtatásban megjelent) magyar okleveles forrásanyagot. Nem értünk egyet a szerző azon kijelentésével, hogy a II. László által IV Istvánnak adományozott hercegség Magyarország déli részén helyezkedett el (249. o.). Tudjuk, hogy a szóban forgó dukátus azt a területet jelentette, amit még 1048 körül I. András király és Béla herceg küzdelme hívott életre. Ezt Kálmán 1107-ben megszűntette, s II. László újította fel 1162-ben. A szóban forgó különkormányzatnak két központja volt, Nyitra és Bihar. Tehát, semmiképpen sem az ország déli részén helyezkedett el. A szerző ismerteti a Szerémség és Dalmácia Bizánc általi elfoglalását. Majd rátér a perszonális unió vagy feudális alávetés problematikájára. Kifejti, hogy Moravcsik Gyula véleményével ellentétben, a baszileusz nem akarta Magyarországot alávetni, sokkal limitáltabb területi ambíciói voltak (257-259. o.). A szerző jelen kijelentését fentebb már megcáfoltuk. Az 1166-1167. évi háborúk és az azt követő béke, s Dalmácia bizánci igazgatásának leírását követően, rátér Manuél utolsó éveinek ismertetésére (266-269. o.), Stephenson azt fejtegeti, teljesen egyet értve Paul Magdalinoval, hogy III. Béla uralkodása alatt, hatalomra kerülésétől Manuél haláláig, Magyarország Bizánc kliensállama