Századok – 2004

Történeti irodalom - Salacz Gábor: A főkegyúri jog és a püspökök kinevezése a két világháború között Magyarországon (Ism.: Gergely Jenő) I/256

258 TÖRTÉNETI IRODALOM uralkodó főkegyúri joga, araikor ez magához vonta a kanonokok kinevezését is. A magyar király főkegyúri jogát az 1848-as áprilisi törvények is megerősítették. Bár Ferenc József az 1855-ös birodalmi konkordátumban — időlegesen — lemondott a főkegyúri jogról, ez magyar viszonylatban eleve érvénytelen volt, hiszen nem-alkotmányos viszonyok között történt, s a magyar országgyűlés a konkordátumot soha nem cikkelyezte be. 1867-től helyreállt a korábbi állapot, s ezen jogosítvány alkotmányos gyakorlása egészen 1918-ig zavartalanul történt. A főkegyúri jog jogosítványait ugyanis 1867-től az uralkodó a magyar minisztériummal egyetértésben gyakorolta, ide értve a főpapkinevezéseket is. A főkegyúri jog egyéb jogosítványait, mint pl. az egyházi vagyon, a javadalmak és alapok feletti felügyeletet a vallás- és közoktatásügyi minisztérium útján gyakorolta. Az állam érdekeit előtérbe helyező, az állam és az egyház szoros összefonódásából adódó politikai konzekvenciákat is levonó álláspontok a főkegyúri joggal kapcsolatban 1918 után nyertek markáns megfogalmazást, amelyeket Salacz könyve végén ismertet. A különféle magyar közjogi álláspontoknak is kiindulópontja az, hogy a főkegyúri jog eredete a Szentszékhez és a pápasághoz nyúlik vissza, de azt a magyar királyok mint szerzett jogot alkotmányosan gyakorolták, s az nem személyes, hanem reális joga az uralkodónak. így az egyúttal az állam jogosítványa, amit megtestesíthet a Szent Korona avagy a magyar alkotmány. A jogértelmezés jelentősége a két háború között vált súlyos egyházpolitikai kérdéssé, amikor is nem lévén államfői jogait gyakorló király, de létezett magyar királyság, a Szentszék magához vonta a főkegyúri jogot és annak szinte valamennyi jogosítványának gyakorlását, elsősorban is a főpapok kinevezését. (Ez nyert kodifikálást az 1918-ban hatályba lépő Codex Iuris Canoniciben is.) A szerző az 1918-as polgári demokratikus köztársaság időszakának szentel néhány oldalt, ismertetve az új hatalom bátortalan és felemás kísérleteit a főkegyúri joggyakorlással kapcsolatos jogfenntartás érvényesítésére. Ám mivel ekkor nem volt üresedésben egyetlen főpapi szék sem, ez a kérdés nem jelentkezett akut egyházpolitikai problémaként. (VI. Pál pápa pedig lehetővé tette a vatikáni levéltárban a kutatásokat 1922-ig, így e kérdésről ma már jóval több forrás áll a kutatók rendelkezésére.) Az érdemi tárgyalás nem a főkegyúri jog teoretikus vagy jogi vonatkozásaival foglalkozik, de még az sem állítható, hogy a korszak általános egyházpolitikai problémáit venné vizsgálat alá, hanem kimondottan az éppen soron lévő, kronologikusan egymást követő főpapkinevezések lefolyására koncentrál. Az első a váci püspöki szék betöltése volt 1919 folyamán, amivel kapcsolatban csupán az érdemel figyelmet, hogy ez volt az első eset a főkegyúri jog gyakorlásában, a magyar állam megkérdezése nélkül történő püspökkinevezésre. Az sem okozott különösebb bonyodalmat, hogy 1919-től kezdve a Szentszék a kanonoki kinevezéseket is magához vonta. A kolumnás kanonokok (a nagyprépost, az olvasó-, éneklő- és őrkanonok) kinevezését a Szentszék gyakorolta, s a kinevezés előtt megkérdezte a magyar kormányt, van-e az illető ellen politikai kifogása? A mesterkanonokok kinevezése pedig a pápai engedély alapján a megyéspüspök joga lett. Salacz Gábor részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a kormányzói jogkört kodifikáló 1920:1. tc. miért nem tartalmazta a főkegyúri jogot? Tényként megállapítja, hogy a kormányzói jogkör többszöri kiterjesztése nyomán sem módosult a törvénynek ez a helye, csupán kiegészült a főkegyúri jog elvi fenntartásának kodifikálásával. Arra viszont nem tér ki, hogy elsősorban a Gömbös-kormány, maga a miniszterelnök és Hóman Bálint kultuszminiszter a kormányzói jogkör 1933-as kiterjesztésekor lépéseket tett annak érdekében, hogy a kormányzó is kapja meg a főkegyúri jog gyakorlásának jogosítványát. Ennek lehetőségei iránt a szentszéki magyar követnek is tájékozódnia kellett, ám Barcza György félreérthetetlenül közölte Budapesttel, hogy a kérdést nem célszerű megpendíteni sem a Vatikánban, ahol továbbra is csupán annak hallgatólagos elismerésére készek, hogy a Magyar Királyság törvényes katolikus királya — visszatérése vagy ilyen megléte esetén — esetleg gyakorolhatja eme jogot. A kérdés bolygatása a fennálló, zavartalannak mondható helyzeten — ami elsősorban az új bíboros államtitkárnak, Eugenio Pacellinek köszönhető — csak rontana. A főkegyúri jog léte vagy nemléte, létezése esetén gyakorlása avagy a gyakorlás szünetelése körüli bonyodalmak „közjogilag" IV Károly eckartsaui lemondó nyilatkozatával kezdődtek. Ezt követően a király valóban nem gyakorolta sem személyes, sem reális uralkodói jogosítványait, így a fentebb már idézett egyházi felfogást könnyen lehetett érvényesíteni: a főkegyúri jogot nem létezőnek tekinteni, illetve azt visszavonni. Ezt az új kódex kodifikálta is annyiban, amennyiben abban egyetlen szó sem esett a főkegyúri jogról, viszont annál egyértelműbbé tette a pápa kizárólagos főpap-kinevezési jogát. Magyar közjogi szempontból ezzel kapcsolatban lehettek fenntartások, ám az 1921. novemberi trónfosztás ezeket is jogalap nélkülivé tette, hiszen ettől kezdve az „ideiglenesnek" vélt magyar alkotmányos állapot a király nélküli királyság lett. így a vita akörül folyhatott,