Századok – 2004
Figyelő - Vofkori Mária: Imreh Istvánról I/223
FIGYELŐ 239 Ugyanez a törekvés figyelhető meg nála akkor is, amikor a szabad székelyek számát vizsgálva vallatja a forrásokat. „Apadt-e a XV századtól kezdve a székely szabadok száma? Igen. Jobbágyságba süllyedt-e jó részük? Igen. Arra a kérdésre azonban, hogy teljes győzelmet aratott-e az eljobbágyosítás folyamatában a földesúr, már határozott nemmel kell felelnünk."36 Mert a folyamat valóban létezik, ismert, de fontos a mértéke. Az, hogy mekkora volt. Ebből a szempontból Imreh István az árnyalatok, a nüánszok történésze is, mert a történelmi valóság képe ezek nélkül az árnyalatok nélkül soha nem fog a maga valójában feltárulkozni nekünk. Több mint egytucat könyvét egyenként elemezni itt nem feladatunk. Tudjuk viszont, hogy az eddig csak épp megemlített Erdélyi hétköznapokat (1979) fontos összefoglalónak tartotta, a Pataki Józseffel társszerzőségben írt Kászonszéki krónikáról azt tartotta, hogy kevesebb figyelmet és visszhangot kapott, mint amenynyit érdemelt volna, a madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyvét közzétevő Látom az életem nem igen gyönyörű költői címet viselő könyvével pedig a maga módján emléket igyekezett állítani az egykori áldozatoknak. Egyed Ákos, aki a 80 éves Imreh Istvánt a Korunk 1999-es áprilisi számában köszöntötte, magától az ünnepelttől — az Erdélyi hétköznapokhói — kölcsönözte a köszöntője címét, a Jelenben élő múltat. Ez a szókapcsolat számára is azt a régi és megkerülhetetlen kérdést vetette fel újra, hogy „egyáltalán lehet-e hasznos a történetkutatás a mindenkori jelen problémáinak megoldásában, (talán még inkább kezelésében) s a jövő titkainak (ki)furkészésében. Vajon a múlt és jelen között olyan szakadék tátong, hogy a történelem ismerete nem lehet hasznos az utódok számára?" És válaszol is rá, röviden és hosszan is, de mindenképpen az ünnepelt, Imreh István vallomását idézve, amelyet mi is érdemesnek vélünk ide iktatni: „Hinnünk kell ugyanis, hogy számtalan olyan eleme van személyiségünknek, amelyet a bennünket dajkáló, óvó, küzdelemre szoktató szülőföld hagyományos világa formált. Nem a vérség jussán, hanem a lélek, a tudat örökhagyói szerepvállalása folytán csoportosan is sajátos jellemvonások hordozói vagyunk. Vallottuk és valljuk, hogy nem csupán egy adott társadalmi szerkezet viszonyrendszerébe születünk bele, hanem annak kereteit kitöltő, ránk maradott légkörbe, a gondolkodást, a magatartást s az azt kormányzó értékítéleteket közvetítő hagyományos világba is. A jelenbe ágyazottan így él és munkál bennünk a történelem. Ezért a magunk megismerésének egyebek között jó forrása az ősök írásba foglalt szokásjogi rendje, a szavakba öltözötten megmutatkozni tudó való élet, a múlt gyakorlata, a hosszú évszázadokon át jól szolgáló, a nemzedékről nemzedékre átöröklött szabályok rendszere: a falu törvénye."37 Az Imreh István által felvetett kérdéskörök számosak. Számosak azok továbbgondolási lehetőségei is, ugyanúgy, ahogy azok az általa használt forrásfajták is, a lustráktól és különböző típusú conscriptióktól a falutörvényekig. Ezeket eddig csak jelzésszerűen említettük, mert úgy véljük, hogy szerteágazó voltuk, az Imreh általi újszerű feldolgozásuk és értelmezésük miatt külön tanulmány témáját fogják 36 Imreh István: Erdélyi hétköznapok. Bukarest, 1979. 9. 37 Idézi Egyed Ákos: Jelenben élő múlt Gondolatok Imreh István falutörténeti kutatásairól. -Korunk (Kolozsvár), 3 (1999). 4: 102.
