Századok – 2004
Közlemények - Tilkovszky Loránt–Weidinger Melinda: Magyar memorandum és német válasz. A Duna-medencei kisebbségi problematikáról 1931-ben. II. I/159
MEMORANDUM A KISEBBSÉGI KÉRDÉSRŐL 1931-BEN 197 magyarázatot a Magyarországon élő idegen származású népcsoportok összezsugorodására a háború előtt. A gazdasági érv nem ad kielégítő magyarázatot arra a tényre, hogy a magyarországi németek (az erdélyi szászokat kivéve) 1872-ben még 1810 népiskolával rendelkeztek, 1874 - 1881 között azonban — tehát 7 év alatt — összesen 857 népiskolát elvesztettek. 1903-ban a hivatalos statisztika szerint Magyarországon (Erdélyen kívül) összesen csak 76 német tanításnyelvű népiskola volt. A gazdasági érv nem nyújt magyarázatot a helységnevek rendeleti úton történt erőszakos magyarításához, és épp oly kevéssé ahhoz, hogy a századforduló körül a német kisebbség minden népi megmozdulását államellenes „össznémet" (alldeutsch) üzelmekként leküzdötték, és az 1907-es iskolatörvény [1907. évi XXVII. tc.: „Lex Apponyi"] bevallottan azt célozta, hogy a kisebbségeket ne népiségük megtartásának óhaja, hanem csak magyar szándék szerint neveljék. Ezen iskolatörvény gyakorlati következménye az volt, hogy 1913-ban Magyarországon a népiskoláknak csak 2,7%-ában volt az oktatás nyelve német. Ugyanebben az időpontban Magyarországon (Horvátország és Szlavónia nélkül) a németek száma az összlakosság 10,4%-át alkotta. Magyar hangok a nemzetiségi politikához Itt már más erők munkálkodtak, mint kifejezetten csak gazdaságiak. Figyelemre méltó módon legújabban ezt a magyarság neves képviselői is nyilvánosan elismerik. A nemzetiségi politika egy oly jó és sokoldalú ismerője, mint Apponyi gróf, aki magát a magyarországi iskolák nemzeti karakterének megalapítójaként jellemzi, 1926. március 25-én a Szent Imre Kollégium egy rendezvényén tartott nagy beszédében kifejtette, hogy a bánáti németség egy részének tagadhatatlan elidegenedését lényegében a magyar népiskolák fölösleges pártfogolása váltotta ki, amiről saját szemével győződött meg. Az Erdélyen kívüli magyarországi németségtől, ahogy azt Apponyi gróf ebben az összefüggésben megállapította, továbbra is megtagadták azokat a kedvezményeket, amelyeket az erdélyi németségnek és más nem magyar nemzetiségeknek a számukra biztosított egyházi autonómia révén elismertek, úgy hogy ezek a teljesen lojális népcsoportok hátrányban érezték magukat. A magyar emlékirat állítása, miszerint a magyarországi németek a maguk részéről lemondtak arról, hogy kulturális szervezeteik kiépítését szorgalmazzák, nem hat meggyőzően. A magyarság számos más neves képviselője is — miként tekintélyes magyar lapok is — a fentiekben említettekhez hasonló kijelentéseket tettek Magyarország háború előtti nemzetiségi politikájáról. Nem hallgatták el azt a nézetüket, hogy e politika keretei közt hibákat követtek el, amelyek folytán a nemzetiségi problémát nem oldották meg, sőt alkalmat adtak feszült hangulatra és elkeseredésre. Amennyiben Németországban az érdeklődő közvélemény nagy vonalakban hasonlóan ítéli meg a dolgokat, úgy a baráti magyar nemzetet nem vádolhatják elfogultsággal. A vezető magyar államférfiak a tényállás bölcs felismerésével hozzáláttak az államon belüli kisebbségvédelmi törvényhozás kiépítéséhez, ahogy a magyar emlékirat is elismeri - a közvélemény nem csekély részének ellenállása ellenére.
