Századok – 2004

Közlemények - Tilkovszky Loránt–Weidinger Melinda: Magyar memorandum és német válasz. A Duna-medencei kisebbségi problematikáról 1931-ben. II. I/159

MEMORANDUM A KISEBBSÉGI KÉRDÉSRŐL 1931-BEN 175 — tíz év után süllyedtek majdnem ugyanarra a mélypontra, amelyre az új impérium a magyar kisebbséget már 4-5 évvel ezelőtt leszorította. Az erdélyi szászok, mint a magyarok, másodrendű polgárok az új román államban. A román állam szabad zsákmánynak tekinti a sok évszázadon át megtartott, sőt megnövelt közösségi vagyonukat, miközben az agrárreform szociál- és gazdaságpolitikai jelszavát csupán „a tisztesség kedvéért" használja. A közterhek az egekig nőnek. A rések, amelyeket az új rezsim a kisebbségek gazdasági és kulturális pozícióiban — a németekében is — ütött, egyre nagyobbak lesznek, kitöltésük lehetetlen. Igen szomorú politikai egyenlege ez az utóbbi évtized szász politikájának, amely — ha nem is mindig — vak, de mindenesetre befelé segítőkész, kifelé „kiváró" csendes eszközként adta oda magát egy olyan akciónak, amely végül a németeket is egyszerűen ki akarja söpörni az erdélyi kultűrtalajról. Erről Bratianu bevezetésként felvázolt kultúrpolitikai gondolatmenete nem hagy semmi kétséget. A mai Románia délnyugati részén élő svábok a magyar uralom idején láthatólag nem követtek német népi, ill. kisebbségpolitikai célokat. A különösen takarékos és munkaszerető sváb falusiak teljes érdeklődése a gazdasági kérdésekre irányult. Az egykori Dél-Magyarország svábjai a gazdasági jólét magas fokát érték el, kulturális szempontból megelégedtek annyival, hogy tehetségesebb fiaiknak — más erényeik mellett német nyelvismeretüknek is köszönhetően — a közéletben (közigazgatási szolgálat, tudományos pálya) a legmagasabb hivatalok és méltóságok is elérhetőek voltak. A sváb népnek részben a falusi lakosságból kikerülő városi értelmisége egyben arról is lemondott, hogy németnépi különöntudatot ápoljon, és ezzel hivalkodjék. Szociológiailag ez többek között a mind gyakoribb német-magyar vegyes házasságokban nyilvánult meg, aminek nem csak a vér bizonyos közössége, inkább a mind szorosabb érzelem- és gondolatközösség lett a következménye. Politikailag ez az erős szolidaritásérzés abban nyilvánult meg, hogy a sváb értelmiség sok meggyőződéses és őszinte hívet, értékes munkatársat állított ama politika mellé, amely a régi Magyarország jövőjét leginkább a magyar államlét hézag nélküli kiépítésében, és a régi Ausztriához való túlságosan erős kötődés lehetőség szerinti lazításában látta biztosítva. A magyarsággal való legteljesebb politikai egyetértésnek felel meg a svábok és magyarok közötti zavartalan összhang is a társadalmi életben. Ezeket a tényeket tekintve a svábok igazán meglepődtek, amikor megkapták a meghökkentő hírt, hogy 1919. augusztus 10-én a sváb „vezetők" gyűlése — anélkül, hogy a sváb nép bármiféle formális meghatalmazását kérte volna — állást foglalt az osztatlan Bánát Romániához csatlakozása mellett, és nem tudtak a magyar uralom igazságtalan vádolása, és a hatalom új birtokosai iránti feltűnően nagy bizalom megelőlegezése ellen fellépni. A román kormánykörök igen hamar felismerték a „divide et impera" alapelv nagy előnyeit. Kíméletlenül, már csírájában elfojtották a magyarság minden politikai rezdülését. Sőt még a társadalmi mozgalmakat sem engedték érvényesülni. Másfelől a svábok szervezését, akiket a magyarságtól hermetikusan el akartak zárni, sőt ellene fordítani, jóindulatúan engedélyezték, mi több: támogatták. Éppúgy a német nyelv bevezetését iskolában és templomban, még ott is, ahol jelentős