Századok – 2004

Történeti irodalom - Várdy Béla: Magyarok az újvilágban (Ism.: Csorba László) VI/1481

TÖRTÉNETI IRODALOM 1483 A könyv jelenkortörténeti fejezetét az alábbiakban kiveszem a tárgyalásból, hiszen írásának ez a része — a sok fontos adat korrekt összefoglalása ellenére — természetesen nem történeti munka, hanem inkább kortárs emlékirat. A historiográfiai távlattal készített anyagban is vannak persze jócskán szubjektív elfogultságok, de csupán két helyen éreztem ezt oly mértékűnek, ami már kissé egyoldalúvá tette a történeti folyamatok magyarázatát. Ügy vélem, az a mély emberi szimpátia, amelyet Várdyban megismerkedésük során az idős Habsburg Ottó személyisége keltett, „visszahatott" arra az ábrázolásra, ahogyan a II. világháború idején zajló emigrációs politikai összecsapások sorában a trónörökös főherceg akkori kísérletét kommentálta. Ugyanakkor meglepően nem mutat minimális megértést sem Vámbéry Rusztem és elvbarárati törekvései iránt, akik sikeresen paralizálták Eckhardt Tibornak azokat az erőfeszítéseit, amelyekkel a kisgazda politikus a Bethlen-Teleki-csoport megbízásából a korabeli „hivatalos" Magyarország átmentési stratégiáját próbálta előkészíteni az Egyesült Államok magasabb politikai köreiben. Az ún. „októbrista" emigráció a polgári demokráciának egy szociálisan különösen érzékeny ideálját képviselte, amelynek mércéjén a Horthy-rendszer megbukott, így hívei úgy vélték, nem lenne igazságos, ha a világháborúba az országot belerántó rezsim éppen e demokratikus ideálokat megtestesítő USA segítségével élné túl bűneit. Manővereikben pedig azért fogtak kezet a kisantant politikusaival, mert bennük nem revíziós ellenfeleket, hanem olyan partnereket láttak, akikkel a háború után, az egykori Duna-konföderációs elképzelések megújított alapján meg fogják majd oldani a területi problémákat. Természetesen a kérdés nem az, hogy Vámbéryéknek igazuk volt-e, vagy sem, hanem az álláspont pontos magyarázatának hiánya - enélkül ugyanis egyszerűen nem lehet megérteni, miért is szálltak szembe Eckhardtékkal. A kötet grafikai terve tetszetős, és a sok érdekes kép is, bár közepes minőségben, de élvezhető. A nyomda ördöge csak egyszer tréfálta meg komolyabban a szerzőt, amikor — Hitlerről szólva — a népszónok ókori eredetű szinonimáját „néptribün"-re ferdítette (191.). Valószínűleg egyszerű elírás, hogy Kossuth amerikai előadókörútjának térképét Könnyű László munkájaként jelzi (50.), noha Széplaki Józseftől való. Mivel a szintézis műfajából következik, hogy az elődök, kollégák, pályatársak munkáinak százait dolgozza egybe a szerző, arra csupán véletlenszerűen — főképp saját egyéni kutatásai viszonylatában — lehet módja, hogy ellenőrizze az átvett adatok helyességét; ehelyett a hivatkozás biztosítja az eljárás korrektségét. így pl. megemlíti könyvének az iowai New Buda település történetét bemutató, igen érdekes fejezetében azt a híradást, hogy még az 1930-as években is álltak falak a magyar emigránsok által egykor egyberótt blokkházakból a Thompson folyó völgyében (73-74.). Az információs lánc négy „gyűrűből" áll: Várdy hivatkozik Vasváry Ödönnek, az amerikás magyar múlt egyik legjelesebb kutatójának azon írására, amelyben ő Hegedűs Lórántnak azt a cikkét idézi, amelyben ez utóbbi kommentálja a Des Moines Register 1936. évfolyamában publikált, a New Buda-i romokat ábrázoló fotókat. Csupán a lehetséges problémák illusztrálásaként jelzem, hogy pár éve mikrofilmen átnéztem a jeles iowai periodika említett évfolyamát, de abban a Hegedűs által emlegetett fényképeknek nyoma sincsen! Valahol tehát hiba van az információs láncban - de erről Várdy természetesen a legkevésbé sem tehet. A könyv fogalomhasználatában ugyanakkor vannak vitatható megoldások. Nem értem például, hogy miért használja a „war of independence" kifejezést „szabadságharc" formában (18., 20.), amikor ennek az itthon általánosan elterjedt magyar fordítása „függetlenségi háború" -amely amúgy még jobban is megfelel az eredetinek. A „hittérítők és más vallási megszállottak" kifejezés talán kissé bántó, hiszen a „megszállottak" szó ma pejoratív zöngésű (16-18.). Magyarország és Ausztria viszonyát tartalmi tévedés a „gyarmati viszony" szókapcsolattal jellemezni (20.). 1941-ben „kossuthista mezei hadak"-ról beszélni (372.) — bár persze világos, mire gondol a szerző —, mégis anakronizmus. Ezek azonban apróságok. Szintén szóhasználati kérdés, ám a fentiekkel ellentétben már szemléleti elemek is befolyásolják, amikor kijelenti, hogy a pártállami időkben felnövekvő új nemzedékekből „kiirtották a nemzeti érzést" (450.) Ha ez tényleg szó szerint igaz lenne, akkor — hogy mindjárt saját véleményével szembesítsem a túlzást — a kortörténeti fejezetben nem találhatna olyan jobboldali és polgári erőt, amellyel szimpatizálhatna a „vörösből rózsaszínre festett szocialista uralom" ellenében. Az egyes fejezetek bevezetésénél Várdy sokszor általánosabb történeti áttekintést ad, hogy azután könnyebben tudja hozzákapcsolni a „magyar amerikás" anyagot. Am senki nem érthet minden részterülethez ugyanolyan mértékben, így ezek színvonala sajnos egyenetlen. így pl. az 1848/49-es forradalom és szabadságharc irodalma olyan művek tucatjaival gyarapodott az utóbbi években, amelyek ismeretében a szerző aligha egyszerűsítette volna le a korszak alapkonfliktusait kizárólag a nemzetiségi ellentétekre — akármilyen fontosak is voltak azok —, és nem ítélte vol-