Századok – 2004

Beszámoló - Hajdu Tibor: Emlékezet és valóság. A magyar politika vezéralakja a világháborúban VI/1454

1455 · TUDOMÁNYOS KONFERENCIA AZ I. VILÁGHÁBORÚRÓL magyar diplomáciával szemben, védekezésre késztette a politikusokat, akik nem dobhatták vissza a labdát a katonáknak, hiszen mielőbb új hadsereget akartak velük szerveztetni. Az elfogadható magyarázat nehézségeit itt csak röviden vázolnám néhány vezető, felelős politikus példáján. Tisza István A legkülönösebb Tisza esete — miután ő nem védekezhetett (és talán méltatlannak is tartotta volna ezt magához) —, a fő felelős személyét azonban mégsem lehetett megkerülni. A számos Tisza-apológiát több okból sem tekinthetjük igazán őszintének. Tisza pártja megbukott a háborúval, annyira, hogy a Horthy-rendszer vezető politikusai kevés kivétellel nem Tisza hívei közül kerültek ki. A mérsékelt 48-as vagy a néppárti ellenzékhez tartoztak vagy olyan munkapártiak voltak, akiknek eszmeisége (pl. Teleki Pálé) közelebb állt az egykori ellenzékéhez. Tehát megtehették volna Tiszát bűnbaknak, ő azonban mártírrá magasztosult és ízléstelen lett volna azt hangoztatni, hogy övé a fo felelősség. Az apologetikus irodalom — pl. Horváth Jenő, Hegedűs Lóránt, Teleszky János és maga Szekíu Gyula (s még mai epigonjai is, mint pl. Tőkéczki László, aki Tisza-esszéjében egyet- értőleg idézi Teleszkyt, miszerint „Tisza mindent elkövetett, hogy megakadályozza a háború kitörését"2

) — tehát a következő módszert választotta: hallgatott Tisza személyes felelősségéről — amelyet ma leginkább a német Durchhalten az utolsó percig való vállalásában látnék, olyan határozottsággal, hogy IV Károly óvatos különbéke-politikájához nem is remélhetett tőle és parlamenti többségétől semmi támogatást —, és belekapaszkodott abba a ténybe, hogy Tisza két hétig kételyeit hangoztatta Szerbia megtámadását illetően. Tiszának ezt az álláspontját vagy inkább az elhatározás halogatását nem az magyarázza, hogy háborúellenes lett volna, hanem az, hogy mint lelkiismeretes kormányfő érezte a felelősség súlyát; ő volt döntési helyzetben, tudta, ha ő beadja a derekát, nincs megállás. Ebben azonban az erőviszonyok mérlegelése vezette - ha elvben ellenzi a háboiút, talán lemond a miniszterelnökségről és bevonul ezredéhez. Tisza döntését a háború mellett két fo tényező motiválta: az egyik a német császár, aki nemcsak teljes támogatást ígért, de kifejezetten követelte a gyors cselekvést, másrészt annak a tudata, hogy a történelmi Magyarország léte forog kockán. 1848 és 1867 óta mindenki tudta, hogy a nemzetiségek egy része kifelé gravitál és külső segítségre vár, de erről 1918 előtt nem illett beszélni, Trianon után viszont ennek elismerése megkérdőjelezte volna a revíziós politikát. A vezető politikusok, ha Tiszához hasonlóan kételyekkel is, elfogadták és támogatták 1914-ben a háborút, később azonban egy részük hajlott volna a kompro-Szemle Társaság, 1933. 271. és 277. Julier ugyanúgy, mint Werth a háborúban vezérkari tiszt, s írásában nem hivatkozik személyes élményeire, az mégis tartalmazza az emlékezés elemeit. Julier kimutatva, milyen egyenlőtlen harcban bukott el a Monarchia, ezt így összegzi: „A tény az, hogy az osztrák-magyar monarchia már csak a térképen volt meg, mikor 1918 októberének utolsó hetében a haderő pontosan körülírható cél nélkül az ellenséggel utoljára megmérkőzött. Szabad volt-e még egy nagy csatára juttatni a dolgot?" Majd 6 oldallal később - a hivatalos nézetnek adózva ezzel - saját fejtegetéseivel szöges ellentétben így zárja történetét: ha a forradalmi Károlyi-kormány helyett „a szervezési munkát nemzeti alapon álló kormányzat 1918. novemberében végzi el, akkor Magyarország mindhárom ellenfelével szemben elegendő és jó haderőt tud állítani. Semmiesetre sem szorul mai szűk határai közé." 2 Tőkéczki László: Tisza István. Budapest, Kairosz, 2000. 226.