Századok – 2004

Beszámoló - Magyarország az I. világháborúban. Konferencia Szegeden 2004. június 28-án (ifj. Bertényi Iván) VI/1440

1446 BESZÁMOLÓ Az ellenfelei által démonizált Károlyi maga is örömmel vette, hogy valóságos súlyánál nagyobb jelentőségűnek tűnt. Ο maga is erősen eltúlozta 1913/14-es franciaországi tárgyalásainak fontosságát, és valójában egyetlen komoly békeakcióját, 1917. őszi svájci tapogatózásait is úgy állította be, mintha az kivételesen bátor tett lett volna, holott addigra maga az uralkodó is sokkal messzebb ment titkos lépései során. A szociáldemokraták ugyan 1914 júliusában ellenezték a háborút, de a hadüzenet megküldésétől az orosz forradalomig készségesen beálltak a sorba, és 1917-ben is csak elvont békevágyról írt a Népszava, és még a munkásság spontán háborúellenes sztrájkjait sem merte vállalni. Az összeomlás után viszont egyértelműen pacifista álláspontra helyezkedtek. Böhm Vilmos ezzel szemben visszaemlékezéseiben egészen 1914-ig visszavetítette a párt háborúellenességét. A pár önkritikus sort is papírra vető Buchinger Manó Friedrich Adler véleményét idézve azzal mentegeti a magyar szociáldemokratákat, hogy jobbak voltak osztrák elvtársaiknál. A legvilágosabban és legőszintébben Garami Ernő fogalmazott, aki a párt háborút elfogadó fordulatát egy 1916-os cikkében Oroszország hadba lépésével magyarázta, hiszen a munkásságnak is érdeke az ország területi integritása, mert csak így kaphatja meg az utolsó esélyt a Monarchia a demokrácia megteremtésére. 1922-ben megjelent memoárjában azonban a narratívát 1918 őszével indítja, így mindezzel már nem is foglalkozik. Sajti Enikő (Szegedi Tudományegyetem) Impériumváltás a Délvidéken, 1918-1920 c. előadásában arra keresett választ, hogy a Délvidéken (a Vajdaság — Vojvodina — szerb történeti terminológia!) élő több mint félmilliós magyar kisebbség hogyan élte meg a szerb katonai megszállást és a délszláv állam ottani kiépülését. A katonai megszállás hamar végbement: ivojin Miic szerb vajda csapatai november 5-én indultak meg és 13-án már Szabadka és Baja is szerb megszállás alatt volt. A régi magyar közigazgatás megbénult, a Károlyi-kormány nem tudott élni azzal a belgrádi katonai konvenció adta lehetőséggel, mely a közigazgatást a békeszerződésig a helyi, azaz magyar hatóságok kezében hagyta. A valós hatalom egy helyi kormány, a Bánát-Bácska-Baranya Nemzeti Igazgatóság kezében volt, melyet az Újvidéki Nagy Nemzetgyűlés által megválasztott Nagy Nemzeti Tanács bízott meg a terület igazgatási feladatainak ellátásával. Ez 1919 márciusáig végezte munkáját, amikor a Magyarországtól elcsatolt területek igazgatását Belgrádba, egy külön ügyosztály hatáskörébe utalták. A Nemzeti Igazgatóság már 1918. december elején átvette a déli területek igazgatását és rövidesen megkezdte a Magyarországhoz lojális köztisztviselők, polgármesterek, jegyzők, illetve tanárok, tanítók tömeges elbocsátását, amit a hűségeskü megtagadásával indokolt. A Nemzeti Igazgatóság 1919. január 2-ai rendelete értelmében az eskü megtagadása azonnali elbocsátással járt, és elvileg a kitoloncolást is eredményezhette, amit annak az 58 zombori vármegyei tisztviselőnek az esete is bizonyít, akiket a jugoszláv hatóságok úgyszólván egy szál ruhában dobták át a határon. A magyar kormányok 1919 szeptemberéig arra biztatták a délvidéki tisztviselőket — akiknek egyébként továbbra is Budapest folyósította a fizetését —, hogy tagadják meg az új hatalom által megkövetelt hűségesküt, és továbbra is csak a magyar kormánynak engedelmeskedjenek, abban a reményben, hogy a bé-