Századok – 2004

Történeti irodalom - Mályusz Elemér: Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok (Ism.: Neumann Tibor) IV/992

993 TÖRTÉNETI IRODALOM nagy témakör köré csoportosítva. Soós István a bevezetőben (7-8. old.) a válogatás szempontjaiként a következőket említi: a nehezen hozzáférhetőséget, ennek köszönhető nyilvánvalóan a II. világháború előtti években született tanulmányok túlsúlya; a már megjelenésükkör heves polémiát kiváltó dolgozatok, amelyek nagyrészt szintén az előbb említett két évtized termékei; a Mályusz érdeklődésének sokoldalúságát bemutató írások, amelyek nem csak a középkori, hanem a 18-19. századi egyház-, társadalom- és politikatörténet témaköreit is felölelik; végül az iskolateremtő módszertani írások, amelyek részint ma is megfontolás tárgyát képezhetik. Amint Soós meg is fogalmazza, a kötetben terjedelmi korlátok miatt egyedül a rendi államot és társadalmat elemző munkák nem kaphattak helyet: jogosan tartja ezek megjelentetését is szükségesnek a közeljövőben. Az elkövetkezőkben egy-egy mondatban teszek csupán említést a kötetbe beválogatott tanulmányokról, hiszen már jó ideje ismeretesek a történeti kutatásban, a címük mellett zárójelben jelezve eredeti megjelenésük évét és a mostani kiadás oldalszámait. Nem tekintettem célomnak azt, hogy valamennyi tanulmánynak jelezzem a mai történeti szakirodalomban betöltött helyét, ennek már csak terjedelmi akadályai is lennének. Az első és egyben legterjedelmesebb csoportban, amely a Fejezetek a középkor történetéből címet viseli, kilenc tanulmány kapott helyett. Közülük az elsőben (A patrimoniális királyság, 1933, 11-21) Mályusz vitatta a Szekfű Gyula, Hóman Bálint és Váczy Péter által a 11-12. századi magyar kormányzati formára alkalmazott patrimoniális jelző helyességét, míg a másodikban ugyanerre a karizmatikus megnevezést javasolta (A karizmatikus királyság, 1934, 22-44). A témát illetően, amelyben nem is a kormányzati formában, hanem annak csupán elnevezésében vitatta kortársai vélekedését, Mályusz a 20. századi történetíróink (pl. Bónis és Fügedi) körében nagy népszerűségnek örvendő Max Weber uralmi kategóriáival támasztotta alá érvelését. A székelység eredetéről szóló dolgozatban (1942, 45-52) azt a — vitatható — kiindulópontot fogadta el, hogy a székely szó 'herceg népe' jelentésű. Ebből vezeti le, sokszor spekulatívnak tűnő érvekkel, hogy a székelység egy több etnikumból a Kárpát-medencében Árpád által létrehozott és fiára, Zoltán hercegre (majd a későbbiekben a mindenkori hercegre) bízott törzs volt, amely egyedülálló nemzetségi szervezetét sajátos határvédő szolgálatai fejében őrizhette meg. Noha a székelység eredetére irányuló kutatásban újra és újra felmerül az a — ma már talán kevésbé elfogadott — vélemény, hogy egy honfoglalást követően kialakult, főként magyar etnikumú népről van szó, Mályusz ezirányú eredményei érthetően nem nyertek elfogadást a szakirodalomban. A szerző híres vitáját Szekfű Gyulával a középkori magyar nemzetiségi politikával kapcsolatban Az egynyelvű ország (1941, 53-72) című válaszcikke mutatja be. Aligha hihető, hogy királyainknak a 13. század elejéig valóban lett volna „nemzetiségi politikájuk", ráadásul olyan, amely határozottan a nem magyar népek tudatos asszimilációjára törekedett volna azok széttelepítése révén, a gondolat már Szekfű Gyula számára is — alighanem jogosan — anakronisztikusnak tűnt (a kérdésre lásd Kubinyi András: Nemzetiségi és vallási tolerancia a középkori Magyarországon. In: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. Budapest, 1999. 123-138.). 1933-ban jelent meg Mályusz kiváló tanulmánya Arpádházi Boldog Margit (73-107) életéről. Ó volt először az, aki a témához nem csak a Margitról szóló hagiográfiai irodalmat használta fel, hanem a korabeli Magyarország egyházi műveltségét és annak Margitra való hatását is elemezni törekedett ún. szellemtörténeti módszerekkel, és annak önérzetes hangsúlyozásával, hogy a témával, bár addig nem volt illendő, protestáns történész is foglalkozhat. — Toldi Miklós leszármazottai Bihar megyében még a 16. század közepén is éltek és ezáltal Ilosvai Selymes Péter Toldijáról akár családi hagyomány is fennmaradhatott — bizonyítja Mályusz 1924-ben megjelenő, A Toldi-monda történeti alapja című dolgozatában (108-129), egyúttal figyelmeztetve arra, hogy az olasz levéltárak zsoldosszámadásaiban még sok adat várható a történeti Toldi itáliai ténykedésére vonatkozólag. A Galambóc 1428. évi ostrománál ismertté vált, majd egészen az 1440-es évek végéig az országos politikában jelentős szerepet játszó Tallóci Matkó — többek között — szlavón és horvát bánnak és testvéreinek, Frankónak, Petkónak és Jovánnak életútját mutatja be A négy Tallóci fivér című tanulmány (1980, 130-176), amelyben Mályusz az életrajzíráson keresztül több korabeli politikai esemény — például Zsigmond király 1431-1433-as itáliai útjának — megfestésére is vállalkozott. A sokak által ismert Zsigmond-monográfia (1984) egyik előtanulmánya is helyet kapott a kötetben Zsigmond király központosító kísérletei Magyarországon címmel (1960, 177-205). Ebben ugyan a korról számtalan kiváló megfigyelést olvashatunk, nagy részüket azonban a szakirodalom — részint maga Mályusz is — később tovább finomította. Akárcsak a monográfiában, itt is feltűnő sajátosság az 1420-at követő évek — a korábbi évekhez képest — kevésbé árnyalt ábrázolása. Az első fejezet utolsó tanulmányában (A magyarság és a városi élet a közép-