Századok – 2004

Történeti irodalom - Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647) (Ism.: Tóth Gergely) IV/981

984 TÖRTÉNETI IRODALOM netét, volt már néhány előzménye a belgrádi jezsuita misszió kezdeti szakaszában. Először 1612-ben szabadultak el az indulatok, amikor a kápolnában tevékenykedő bosnyák ferencesek, féltve pozícióikat, kizavarták Szini Istvánt és Don Simonét a templomból. A viszály újabb állomása az 1618-ban kinevezett missziós püspök, Petar Katic megjelenése volt a városban. A raguzaiak között ugyanis — akik a kápolna kegyurai és fenntartói voltak —, akadtak olyanok, akik a jezsuiták és a püspök javára el akarták távolítani a ferenceseket a kápolnából. Ekkor a városállam szenátusa még kifejezetten ellenezte, hogy kereskedőik Belgrádban összetűzzenek a ferencesekkel és szigorúan utasította őket a béke megőrzésére. A húszas évekre azonban megváltozott a helyzet: ekkor már nem pusztán a kápolna volt a tét, a ferencesek mögött ott állt a bosnyák kereskedőcsoport, amely ezen a téren is érvényesíteni kívánta növekvő hatalmát régi ellenfelével szemben. A megérkezése után a bosnyák rendtartomány által kinevezett belgrádi káplánt elbocsátó Rengjic miatt kipattant háborúba — mely lényegében a körül forgott, hogy a kápolnát alapító és fenntartó raguzaiaknak, vagy a benne lelkipásztori munkát mindig is ellátó ferenceseknek van több joguk a szentély igazgatásához —, mindkét fél teljes erővel vetette bele magát, nem riadva vissza a török hatóságok lepénzelésétől és a feljelentésektől sem. A kiúttalan küzdelemben természetesen hiába próbálta a magát a raguzaiak mellett kompromittáló Rengjic, vagy a tanácstalanul hol egyik, hol másik felet támogató kongregációs vezetés befolyásolni a történéseket. Ugyanígy kudarcot vallott a korábbi vizitátor, Pietro Massarecchi 1630. évi apostoli adminisztrátori kinevezése is Magyarország területére, akit a bosnyák ferencesek elődjéhez hasonlóan nem fogadtak el, továbbá a kápolna-viszály újabb fejleményeiben szintén tehetetlennek bizonyult. Helyesen vonja le a következtetést Molnár, miszerint Rómából nem lehetett megoldani a rendkívül összetett hódoltsági egyházi problémákat, sőt a Kongregáció intézkedései sokszor csak elmélyítették azokat. Az utolsó történeti részben (1635-1647) Molnár vizsgálódásának középpontjában a bosnyák ferences rendtartomány áll: a közösség útját mutatja be az időleges válságokon és belső töréseken keresztül a hegemóniáig. Elsőként rávilágít, hogy a ferencesek között a szentszéki missziószervezéssel való együttműködés elutasítása egyáltalán nem volt kizárólagos: létezett egy mérsékeltebb csoport, amely a merev tartományi vezetéssel szemben lehetségesnek látta a kooperációt. A szerző e két csoport harcával igen részletesen foglalkozik, bemutatva azt is, hová fordultak a küzdőfelek külső segítségért. A mérsékelt csoport természetesen Rómától várt támogatást, míg a „radikálisok" egy ügyes húzással a bécsi udvart célozták meg, mivel a Habsburg uralkodók magyar királyi főkegyúri jogukat hódoltsági egyházmegyék adományozásával is előszeretettel kifejezték, így szívesen kinevezték a csoport egyes tagjait a kulcsfontosságú püspökségek élére. A radikális csoport először 1633-ban alkalmazta ezt a fogást — ekkor Toma Mrnavicot neveztették ki szendrői püspökké, hogy ezzel Massarecchit sarokba szorítsák —, a 30-as évek második felében azonban már három ilyen esetre is volt példa, amikor is a boszniai, a tinini és a scardonai püspöki címet szerezték meg ily módon. Molnár helyesen mutat rá, hogy ez súlyos vereség volt a Kongregáció számára, hiszen ezzel egy igen fontos ütőkártya, a főpapi kinevezés joga esett ki a kezéből. Ezért csak hosszas halogatás után szentesítette a magyar királyi kinevezéseket, még ha nem is fordulhatott szembe velük. Végül az 1640-es évek második felében a rendtartományon belüli két tábor vezetője, a mérsékelt Marijan Maravic és a radikális Marin Ibrisimovic egyaránt főpapi címet szerzett magának. A két püspök kinevezésének Molnár által feltárt története rendkívül jól mutatja be az erőviszonyokat. Először a Róma támogatását élvező Maravic került előnybe, akit a Kongregáció a boszniai püspök utódául szánt. Ellenfele válaszul Bécshez fordult, ahol hajlandóak is voltak támogatni, de azt a pápai diplomáciának végül sikerült megakadályoznia, hogy Maravicot megelőzve boszniai egyházmegye élére neveztesse ki magát. Ehelyett Ibrisimovic a budvai címzetes püspöki címet kapta meg az uralkodótól, s egyben ígéretet kapott arra, hogy Maravic gondoskodik tartományfőnöki kinevezéséről, továbbá, hogy a magyarországi misszióspüspökséget is megkapja. III. Ferdinánd ezek után 1646-ban kinevezte Maravicot boszniai, Ibrisimovicot pedig budvai püspökké, egyben az utóbbit ajánlotta a Kongregációnak a belgrádi apostoli adminisztrációra. A kész helyzet elé állított szentszéki vezetés nem húzódozott, mert ekkorra már belátta, hogy a rendtartomány tagjainak vezető szerepet kell adni a balkáni misszió irányításában. így a két újonnan kinevezett és a pápa által szentesített főpappal „negyedszázados küzdelem után a bosnyák ferencesek elérték, hogy a boszniai mellett a magyarországi missziós püspökséget is az ő soraikból töltötték be." (364.) A szerző, miután az általa kijelölt korszakhatár végére ért, egy új aspektusból vizsgálja meg a missziószervezés 17. század közepéig áttekintett történetét, ez pedig a Szentszék, illetve a balkáni