Századok – 2004

Történeti irodalom - Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647) (Ism.: Tóth Gergely) IV/981

982 TÖRTÉNETI IRODALOM kívül figyelemreméltó az a gondos elemzésen alapuló megállapítása, mely szerint — szintén a történettudományi toposszá vált tézissel ellentétben — a török hatóságok nem minden esetben és nem tudatosan kedveztek a katolikusokkal szemben a protestánsoknak, döntéseiket inkább az adott körülmények és pillanatnyi érdekük szabta meg. Ε gondos történeti előkészítés után tér rá a szerző a missziók ismertetésére, melyeket kronologikus sorrendben, korszakokra osztva tárgyal. Az első ilyen nagy egység az 1572-1612 közötti időszak, mely „A balkáni és hódoltsági missziószervezés kezdetei" címet kapta. Ebben egyrészt a missziókba bekapcsolódó reformpápaság, illetve a már említett XIII. Gergely pápa (1572-1585) által a Balkánra indított apostoli vizitációk történetét mutatja be. Az 1580-1587 között folyó, egymást követő vizitációk, mint Molnár írja, azért voltak fontosak, mert Róma általuk nyert viszonylag pontos képet a balkáni, illetve Bonifacije Drakolica vizitációs útja (1580-1582) során a hódolt magyarországi katolicizmus helyzetéről, melyet főként a paphiány, illetve a hívek tudatlansága és kiszolgáltatottságajellemeztek. Molnár itt tárgyalja a bosnyák ferences és a raguzai bencés missziószervezés kezdeteit is. Mindkét egyházi intézmény megjelent már e korszakra Magyarországon — együtt mozogva az észak felé húzódó délszláv katolikusokkal —, s további terjeszkedésüket missziós munkával készítették elő, a Szentszék jóváhagyása és támogatása mellett. Molnár itt főleg a raguzai bencések szerémségi, nyugat-szlavóniai és temesközi működését, valamint vizitációikról írt beszámolóikat tárgyalja, melyekben már megjelenik a később kulcsfontosságúvá váló probléma, a raguzaiak és a bosnyákok kölcsönös ellenszenve, mely főleg egymást keresztező érdekeiknek volt köszönhető. A szerző az első szerkezeti egység végén a Szentszék és a két balkáni egyházi intézmény mellett a missziószervezés negyedik fő komponensének, a Jézus Társaságának a tevékenységét ismerteti, továbbá ezt folytatja a következő nagy fejezetben is (1612-1622). A jezsuita rend hamar felismerte a balkáni katolikusok gondozásának fontosságát, és már a 16. század végén kísérletet tett — Raguzát választva bázisul — egy balkáni misszió indítására. Ez 1612-ben valósult meg, ám főleg V Pál kezdeményezésére, vagyis az ekkor meginduló szervezőmunka a szentszéki missziós politika része volt. Rögtön két központ is alakult a hódoltságban: egyrészt Belgrádban, ahol a raguzai bázisról érkezett Bartol Kasic, a magyar Szini István és az igen tevékeny, ám meglehetősen összeférhetetlen hódoltsági világi pap, Don Simone Matkovich kezdte meg a munkát (aki egyben a misszió elindításának kezdeményezője is volt), illetve Pécsett, ahol az osztrák jezsuita rendtartomány felügyeletével egy magyar jezsuita páter, Vásárhelyi Gergely rendezkedett be. A kezdetben sikeresen működő és munkáját vizitációs körutakkal Szlavóniától a Temesközig kiterjesztő jezsuita misszió azonban hamarosan több ponton is válságba került. Egyrészt főleg Matkovich túlkapásainak köszönhetően megromlott a viszony a két központ között. A másik, igen kényes probléma, mint az Molnár elbeszéléséből kiderül, Belgrád, mint központ kérdése volt. A város az itt lévő raguzai kereskedőkolónia miatt kiváló kiindulópontként szolgált a dalmáciai városállam támogatását élvező jezsuita misszionáriusoknak. Ám a raguzaiak megbízásából a város katolikus kápolnájában működő bosnyák ferences káplánok kezdettől fogva konkurenciát láttak a jezsuiták belgrádi megtelepedésében, a város ugyanis a ferences rendtartomány számára is fontos jövedelemforrás és alapvető kiindulási pont volt a szerémségi és szlavóniai expanzióhoz. A két csoport közötti feszült viszonyt csak tovább rontotta a jezsuiták belgrádi házvásárlása, illetve hogy kérésükre a pápa prizreni püspöki címmel missziós püspököt nevezett ki Petar Katic személyében belgrádi székhellyel, aki viszont rossz döntéseivel végleg a jezsuiták ellen hangolta a bosnyák ferenceseket. A jezsuita misszió kudarcának, illetve nem sokkal ezutáni megszűnésének az okai, ahogy erre később Molnár rámutat, a későbbi, közvetlenül a Szentszék által indított missziók megfenekléséhez is hozzájárultak. Ilyen ok volt tehát a belgrádi központ problémája, ahol a megjelenő misszionáriusok egyrészt veszélyeztették a bosnyák ferenceseknek a kápolnában megszerzett pozícióit és ezzel magukra haragították őket, másrészt, minthogy a raguzai kereskedők segítségére szorultak, óhatatlanul belesodródtak a raguzai és bosnyák kereskedőkolónia viszályába. A másik, részben az előbbivel összefüggő ok alapvetően az volt - és ez végigkíséri az egész tárgyalt korszakot -, hogy a bosnyák ferences rendtartomány, amely a török hatósággal kiépített kapcsolatai, szervezettsége és helyismerete folytán hamarosan szinte kizárólagos szerephez jutott a hódoltságban, kezdettől fogva gyanakodva és ellenségesen viszonyult a Rómából kiinduló és kívülről jött papokból álló missziókhoz, s nem volt hajlandó velük együttműködni. Az ezt követő korszakot Molnár beosztásában a szentszéki missziószervezés intézményes keretének, a Propaganda Kongregációnak (Sacra Congregatio de Propaganda Fide) a megalakulása és 1634-ig tartó balkáni tevékenysége tölti ki. Ε testület, mint ismeretes, nemcsak térítéssel, hanem a más vallásúak között élő katolikusok lelkipásztori ellátásával is foglalkozott, így felada-