Századok – 2004

Történeti irodalom - XVI. századi uradalmi utasítások I–II. Utasítások a kamarai uradalmak prefektusai; udvarbírái és ellenőrei számára (Ism.: Varga Szabolcs) IV/979

980 TÖRTÉNETI IRODALOM háború között virágzó — Doraanovszky Sándor, Komoróczy György és Sinkovics István gazdaságtörténeti munkássága folytatásának, amelynek a fejlődését az 1945 utáni események sajnálatosan megtörték. A kamarai birtokok története szorosan összefügg a török elleni védelmi rendszer kiépülésével és a kora újkori közigazgatás Magyarországra történő bevezetésével. Habsburg (I.) Ferdinánd uralma alatt (1526-1564) a fontosabb végvárak, mint Eger, Érsekújvár, Gyula, Kanizsa, Komárom, Szatmár és Sziget, királyi kezelésbe vagy tulajdonba kerültek, amelyekhez uradalmak, várbirtokok tartoztak. Tehát a várak katonai és gazdasági objektumként is funkcionáltak. A várbirtokokról befolyó jövedelmek nagy részét a végvár fenntartására fordították, ezért létfontosságúak voltak a végvárrendszer legfontosabb pontjai fenntartásának szempontjából. Az 1528-tól folyamatosan fennálló kamarai uradalmakat három fő csoportba sorolja: kincstár, kamara kezelte őket, királyi magántulajdon álltak, vagy éppen üresedésben álló egyházi birtokok voltak. A kamarai birtokok állománya párhuzamosan épült ki a végvárrendszerrel. A szerző szisztematikusan végigveszi az összes várat, amelyeknek uradalmi utasításait le is közli, de a Zrínyiektől 1563-ban kamarai kezelésbe került 13 vár későbbi sorsáról nem található adat a forrásközlések között, és a Habsburg fennhatóság alatt megmaradt szlavón területeken található erősségek is kimaradtak a munkából. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a 16. századi Horvátország és Szlavónia már másfajta igazgatási rendszerbe tartozott, mint a Drávától északra elterülő királyi Magyarország területén található uradalmak. Az újkori állam kiépülésének vizsgálata felől a forráskiadvány lehetőséget ad összehasonlító kutatások elvégzésére a többi közép-európai Habsburg tartományban végrehajtott modernizációs törekvésekkel összevetve. Ezáltal közelebb juthatunk a Habsburg-kormányzat gazdasági és közigazgatási reformelképzeléseinek megismeréséhez is. A királyi magánbirtokként és a kincstári birtokként kezelt uradalmak között a legnagyobb különbség az volt, hogy míg az utóbbi a Pozsonyi Magyar, illetve az 1567-től működő Szepesi Kamara alá tartozott, addig az előbbi az Alsó-ausztriai Kamara kezelésébe került, ami többször kiváltotta a magyar rendek ellenállását, hasztalanul. így a pozsonyi, dunántúli — köztük a magyaróvári — harmincadok, a körmöcbányai, Selmecbányái kamarák ekkor még igen busás jövedelmeire a magyar hivataloknak nem volt rálátása. Ezek az adatok kissé más megvilágításba helyezik a Szekfű Gyula által vallott nézeteket az ország teherbíró és védelmi képességeiről. Összességében megállapítható, hogy a Habsburg uralkodók a Magyar Királyság megmaradt részeiből remélhették tartományaik közül a legtöbb bevételt. Ehhez még hozzá kell számolni a váruradalmakról, közvetlenül a vár fenntartásához rendelt bevételeket, amelyek kamarai kimutatásokban szintén nem szerepeltek. Igaz, hogy az óriási összegeket felemésztő végvárrendszer finanszírozására még ez is kevés lett volna a német birodalmi segélyek nélkül. A kamari kezelésbe vont birtokok aránya a 16. század folyamán állandóan változott. Az 1560-as évek elejére lett a legnagyobb kiterjedésű, természetesen még ekkor is eltörpült az Európa más országaiban is megfigyelt nemesi birtokok túlsúlya mellett, de ezekben az években mindenképp nagyobb volt, mint a Maksay Ferenc által megállapított 5-6%. A század végére az udvar állandó pénzhiánya miatt a védelmi szempontból kevésbé fontos uradalmakat tartozásul fejében először zálogbirtok formájában, majd újabb felemelt összegért végleg eladományozták. Ebből a század végére több mint 1,8 millió forint bevételre tettek szert. A szerző tisztázza az uradalmak irányítását végző várnagyi (castellanus), udvarbírói (provisor) tisztség eredetét és fejlődésének menetét. Több helyen a hivatali súrlódások miatt a két tisztséget egy személy látta el, de általánosan elmondható, hogy a kettős gazdasági-katonai igazgatás a korszakban jellemző volt. A kamarai ellenőrzés helyi szerve az ellenőr (contrascriba) volt, akit az udvarbíró mellé, annak ellenőrzésére küldtek ki. A középkori birtokigazgatáshoz képest az ellenőri intézmény volt a leglényegesebb újítás. Az uradalmi utasítások adatokban olyannyira gazdagok, hogy a gazdaság- és társadalomtörténészek számára szinte kimeríthetetlen kincsesbányát jelentenek. Állattartási, halászati, növény- és gyümölcstermesztési eljárásokra, szokásokra, az ezekből származó bevételekre, az ezekkel kapcsolatos helyi jogszokásokra egyaránt található információ a forrásokban. Jól kezelhetősége miatt a 16. századi gazdaságtörténettel foglalkozó szemináriumok hallgatói számára bátran ajánlható forrásfeldolgozás céljából és egyetemi kézikönyvnek is. Varga Szabolcs