Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Az 1848-1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja (Ism.: Gergely András) 765

766 TÖRTÉNETI IRODALOM A németek, osztrákok elkészítették már a maguk 1848-as parlamenti életrajzi lexikonjait, s anyagukat társadalom- és politikatörténeti szempontból gazdagon felhasználták, feldolgozták. Régi adósságát törlesztette tehát a magyar történettudomány, amikor a részletes adattárat elkészítette. (A képviselői névsor már előbb és ugyancsak Pálmány Béla szerkesztésében megjelent A magyar országgyűlés 1848/49-ben c. tanulmánykötetben (Szerk.: Szabad György, Bp. 1998.)). 450, kivétel nélkül egyéni körzetben választandó képviselői helye, mandátuma lett az 1848 áprilisi törvények értelmében az első magyar népképviseletnek. 377-en jöhettek a szűkebb Magyarországból ill. Horvátországból, 73 képviselőt küldhetett Erdély. Arányosságra törekedve, mintegy 30.000 lakosra (s persze jóval kevesebb, kerületenként változó számú választóra) jutott egy-egy képviselő. Legalábbis így döntött az utolsó rendi országgyűlés, amely a népképviseletet és az ideiglenes, egyszeri alkalomra szánt (ám lényegében 1913-ig életben maradó) választási törvényt megalkotta. A megalkotott népképviseleti modell bátran egybevethető a korabeli európai országokéval. 150 tagú parlamentje volt az akkor négymilliós Hollandiának, 900 főt vártak az 1848-as párizsi alkotmányozó gyűlésbe, ugyanekkor a bécsi Reichstagh&n 383-an, a berlini porosz nemzetgyűlésben 402-en, a frankfurti német nemzetgyűlésben 585-en jöhettek össze. 30-50.000 lakosra jutott tehát egy képviselő, s többnyire másutt is egyéni-választókerületi rendszert alakítottak ki. A képviselők létszáma nem is igen lehetett több, hiszen egy nagy teremben hangosítás nélkül kellett értekezniük. De hányan jöttek össze ténylegesen? A számot pontosan nem tudjuk rögzíteni, hiszen az 1848. július 5-re összehívott országgyűlés megnyitásakor hasztalan összegeznénk a létszámot: hátra volt még a képviselők igazolása, verifikációja. Pálmány Béla szerkesztő, helyesen, csak azokat sorolja a képviselők közé, akiket nemcsak megválasztottak, hanem igazoltak is. (A mandátumigazolás 1848-tól került a megyéktől a népképviseleti parlament jogkörébe.) Egy-két választás azonban elhúzódott, jónéhányat megtámadtak, egyes képviselők elhunytak, mások lemondtak, a képviselők létszáma egy adott pillanatban szinte soha nem is rögzíthető pontosan. Mint ismeretes, Horvátországban és az ország déli vidékén húzódó katonai Határőrvidéken a horvát és a szerb mozgalom (egyetlen kivétellel) nem tette lehetővé a választások megtartását, s ennek folytán e vidékek 30 képviselői helye mindvégig betöltetlen maradt. Erdélyből azonban kivétel nélkül megérkeztek a képviselők; igaz a választások sürgető voltára való tekintettel zömüknél kis szépséghibával, a „régi módon", vagyis a törvényhatóságok (megyék, székek, városok) közgyűlésein történt a választás. Az ily módon megválasztott erdélyi képviselőket az országgyűlés igazolta. Figyelemre méltó tehát, hogy a választókerületi mandátumok — az említett harminc, horvát-szerb vidéken lévőt nem számítva — az országgyűlés megnyitásakor majdnem mind elkeltek, vagyis a megyei apparátus (amelyre a választások bízattak) helytállt a szervezésben, és így az országgyűlés erős legitimációval kezdhetett munkához. (A frankfurti parlament 585 helyéből csak 330-an jelentek meg a megnyitásra.) Saját áttekintésünk szerint mindössze három, közismerten konzervatív politikus csakugyan kétes körülmények között történő megválasztását nem hagyták jóvá: Balogh Kornélét a Győr közeli Öttevényben, Császár Ferencét Versecen, Havas Józsefét Breznóbányán, s ezek a körzetek voltak az egyedüliek, amelyek tartósan képviselet nélkül maradtak. Mindez a magyar népképviseleti választások, egyáltalán az 1848-as polgári átalakulás nagy sikere, amelyből erőt meríthetett a magyar országgyűlés, s a kibontakozó alkotmányos konfliktus során méltán tekinthette magát a népszuverenitás letéteményesének. Pálmány Béla a mintegy 420 körzetből (amelyekben választottak) a pótválasztásokkal együtt történetesen éppen 450 igazolt képviselőt regisztrál; a mellékletekkel-mutatókkal együtt majd 1400 oldalas kötetből 1000 oldal az ő biográfiáikat adja közre. Huszonnyolc szerző írta meg az életrajzokat, s ez nem is történhetett másként. Hiszen csak mintegy száz-százhúsz képviselő az, akiknek neve többé-kevésbé ismert, kiknek életrajzát — a kormány tagjaival az élen — csak át kellett venni a közkeletű kézikönyvekből. Háromszáz képviselő életének részletesebb adatai után olykor komoly levéltári vizsgálódásokat kellett folytatni, kezdve a születési dátumon, folytatva a név írásán és a nemesi cím használatával, s bemutatva — lényegében három fázisra bontva — az életrajzot: mit tett a képviselő a forradalom előtt, mit 1848-49-ben, s hogyan alakult sorsa a szabadságharc veresége után. Az egyes életrajzok 1-6 nyomtatott oldal terjedelműek. Közösen strukturált középső, 1848-49-es részük, amely tájékoztat a választás idejéről, helyéről, körülményeiről (egyhangú, szavazásos, netán botrányos), a képviselő parlamenti működéséről (hogyan szavazott 1848-ban a tizenöt név szerinti szavazás alkalmával, milyen aktivitást fejtett ki, mikor és miért volt távol engedéllyel vagy anélkül), s persze bemutatja az ellenforradalom számonkérését is. E roppant adattár segítségével további alapos kutatásokat lehet majd végezni mind szinkron módon, az 1848-49-es helyzet elemzésekor, mind pedig diakron módon, a képviselők