Századok – 2003

FIGYELŐ - Donáth Péter: Hagyomány és korszerűség 749

750 FIGYELŐ gère való hivatkozással — akár el is vethetnénk a releváns válasz lehetőségét, vagy éppen amellett érvelhetnénk, hogy kinek-kinek más és más lehet a „progresszív tradíció" - következésképp az ilyen „zsinórmérték" keresése eleve meddő vállalkozás. Hasonló a helyzet a szükségképpen értékelő mozzanatok sorát tartalmazó korszerűség fogalmával Csakhogy — az életét a közoktatás korszerűsítének szentelő, praxisorientált oktatáspolitikus, a köz- és felsőoktatás-irányítás szinte minden szintjét megjárt, ezért azt sokoldalúan, ám mindenkor egészként, szélesebb társadalmi összefüggésbe ágyazva, holisztikusán szemlélő művelődéstörténész — szerzőnk számára elfogadhatatlanok a „szkeptikus" megoldások. Kelemen Elemér a létező oktatási rendszer társadalmilag hasznos és hatékony továbbfejlesztésének („pozitív voluntarista") útját, eszközeit kutatja, s a navigere necesse est jegyében egyszerűen elkerülhetetlen számára az előremutató, továbbfejleszthető hagyomány és a tájékozódási pontul szolgáló korszerűség tételezése, felmutatása. S ha „archimedesi pont(ok)" nem is szolgálhat(nak) jövőre orientált múltvizsgálata megingathatatlan sarokpontjaiul, talál olyan orientációs pontokat, melyek a polgárosodás újabb kísérletével próbálkozó és az európai centrum partjain stabilan lehorgonyozni próbáló „komp-ország" közoktatásának hajóját remélhetőleg megóvhatják az újabb kudarctól, hajótöréstől. Szerzőnk — vizsgálódásai során „működőképesnek" mutatkozó (a recenzens számára rokonszenves) — propozíciója szerint: az európai iskoláztatás történetében dominánsnak bizonyult, honunkban is (hol a fősodor meghatározó elemeként, hol búvópatakként) megtalálható hagyománytisztelő, toleráns, liberális, demokratikus, a neveléstudomány korszerű eredményei iránt fogékony oktatáspolitikai tradíció az, amely sajátos „zsinórmértékkel" szolgálhat az elmúlt másfél évszázadban hazánkban történtek értékeléséhez. Kelemen Elemér könyvével demonstrálja, hogy a 19. század uralkodó eszméin iskolázott Eötvös József elképzelései, Imre Sándor, Nagy László, Kiss Árpád törekvései, s mostanság „az oktatás európai dimenzióiról" megjelent hivatalos európai dokumentumok megfelelő szempontokkal szolgálnak egy ilyen, a releváns szakirodalom egészét átfogó, értelmező (a politikai szekértáborok aktuális történeti legitimációs szükségleteit figyelmen kívül hagyó), árnyalt, tárgyszerű vizsgálódáshoz. Eötvös József ma is tanulsággal szolgálhat számunkra, hiszen szerinte — szerzőnk szavaival — „a közoktatás az egyéni szabadságra alapozott polgári társadalom és az egyes polgárok valamint a polgárok különféle társulásainak, közösségeinek tudatos politikai tevékenységére épülő alkotmányos államrend megteremtésének alapvető feltétele és eszköze. Ennek megfelelően tűzte ki célul a kisdedóvástól a felsőoktatásig terjedő, egymásra épülő közművelődési rendszer és az iskolarendszer egészét átfogó tanügy-igazgatási szervezet liberális elveken nyugvó kiépítését. E nagyszabású művelődéspolitikai program lényegét az egyén és a közösség, a felelősség és a kötelezettség, az autonómia és a tolerancia, az önkormányzatiság és a mértéktartó államiság, illetve mindezek dialektikus egysége, valamint az iskola szerepének és feladatának racionális és demokratikus értelmezése alkotta". (26.) Az anyanyelvükön tanulni kívánó egyének, az iskoláztatásban tradicionálisan komoly szerepet játszó felekezetek, társulások, községek s az állam